Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XXVI. (életrajzi esszé)
figurák, Európa „nagyjai”, tetején fehér marcipán-lobogó piros fölirattal: Si vis pacem, par a pacem, ha békét akarsz, készülj a békére... Itt van (Hágában Bethlen István is, ő nem igazodik múló divatokhoz, öltözéke zsakett, lakkcipő, vakító gallér, cilinder. Tardieu, a franciák „nagy embere” mintha a tükörképe volna, még a hosszú cigarettaszipka sem hiányzik az ujjai közül. Dehát ő sem „sofőr-típus”, a régi iskolából való, egykor Clemenceau mellett kóstolt bele a politikába. Igaz, ódivatú zsakettet viselt, dupla gallérral az „eljövendő gépkorszakot” képviselő „'Motor doktor” is, Budapest tavalyi szenzációja, „aki” fejét, száját, karját mozgatva, csikorgó hangon igazította el a látogatókat az áruházi bejáratnál. Tarján tanár konstrukciója állítólag sikerültebb a 20-as évek valameny- nyi robotjánál, beleértve az 1928-as londoni technikai kiállítás körülrajongott „modern Gólemjét” is. De hamar eltűnnek ezek a zsakettes és zsakett nélküli szelíd gépemberek, hogy aztán rómaiakban támadjanak föl ismét a mozivásznon. Jön az új sztár, Boris Karloff, és vele Frankenstein doktor mű-embere, mű-fejében egy gonosztevő eleven agyával, jön a föltámasztott múmia, a „háromezeréves ember”, jön az „igazi” Gélem a prágai zsinagóga padlásáról — jelképei az elszabaduló tudománynak, technikának, amely teremtője, az ember ellen fordul. Bizony, vége a „bolond” 20-as éveknek, új korszak kezdődik: az, amelyikről majd Chaplin csinálja meg a Modem időket, 1936-ban, a hangosfilm egyeduralma idejében, talán szimbólumként is ragaszkodva az avult, néma technikához. Kezdődik a „kisember” vergődése a túlracionalizált, futószalagos technokrácia világában, amelyben pofozó masina lesz az etetőgépből, s a kispolgári „csöndes otthon” legföljebb nagyvárosi hulladékból összetákolt viskó egy bűzö$ pocsolya szélén. Érdemes beleolvasni a Pesti Hírlap október 12-i mellékletében megjelent cikkbe — A gép és az ember —, hogy ízelítőt kapjunk a válság korabeli, „populáris” magyarázataiból. Az írás egyike a kor tipikus zsurnalisztikái tucat-termékeinek. Szerzője az átlagos középosztálybeli olvasóréteg „fogyasztására” szánta. Feltételezhetjük, hogy ő maga viszonylag művelt, tájékozott tollfforgató, akinek eszében sem volt megtéveszteni olvasóit, maga is hitte, amit leírt. A szerző megállapítja, hogy a súlyosbodó gazdasági válság „ismét aktuálissá tette” a gépek problémáját. Majd így folytatja: „Henry Ford, a világhírű autó- moöilgyáros ... azt írja, hogy minden új találmány s az ipar terén végbemenő minden új tökéletesítés új munkaalkalmakat juttat a munkásoknak. Még nem is olyan régen úgy látszott, hogy az amerikai nagyipar fejlődésének iránya őt igazolja. A háború óta azonban ismét tökéletesedtek a termelési módszerek, s az elmúlt esztendőkben kiderült, hogy Fordnak nincs teljesen igaza, mert az új munkagépek és a termelés végsőkig való medhanizálása és a standardizálá- son alapuló tömegtermelés csökkentik a munkások számát, igaz, hogy ugyanakkor növelik a munkások munkabéreit... Tény az, hogy a végsőkig mecha- nizált ipari termelés, a tökéletesített taylorizmus rendkívüli módon kihasználja a munkást. Ezért Ford nem is alkalmaz csak lehetőleg fiatal munkásokat... Attól lehet félni, hogy a termelés medhanizálódása mechanizálja az egész életet, megteremti a csak vegetatív életet élő, érzéketlen gépalkatrésszé süllyedt embert, az orosz kommunizmus emberét. Ez pedig azt jelenti, hogy az ógörög világgal kezdődő szellemi kultúránk nagyszerű épülete összedől... Száz esztendővel ezelőtt, midőn az elkeseredett angol és belga munkások dühükben 439
