Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Jávor Ottó: A Szörny (elbeszélés)
kint vihogott a szakácsné, a fűtő, ébredeztek a cselédek, mit volt mit tenni, ott lógott a falon a két tót kalap, mint két malomkő, egy bolond orvos már akkor gyűjtötte a népi emlékeket, álladzójuk is volt, derékra lehetett kötni, hát azzal a két fekete ütközővel ki az ablakon, rohanás a kocsihoz, ott már a fején volt az egyik kalap, a másik is lekerült a fenekéről, pokrócba burkolva biztatta a kocsist, üssön a lovak közé. így rohantak a dermedt jegenyesor közt a határkocsmáig, ahol Moskovich Samu nagy szakállhuzogatással fejezte ki csodálkozását, ámbár ő és családja már látott néhány furcsa dolgot a Kárpátokon túl meg innen, föl is találta magát, tüstént hozta a diópálinkát, néhány ruhadarab is akadt, és a szolgabíró úr felöltözve folytatta útját, otthagyva Tóth Marit és immár engemet is, ha egyelőre mikroszkopikus alakban. Mindezt pontosan lenyomoztam. Beszéltem a kelefaktorral, elvégre ő volt szemtanúja az ajtórésen át, hogy úgy mondjam, találkozásomnak az élettel. És leveleztünk is, fia, Nebehaj Stefán, most valahol fönt a hegyek közt ülteti a krumplit mint téeszelnök. A kocsmáros fia, II. Samu, nagybérlő lett, az unoka, III. Samu se szakadt el a földtől, egy kibucban dolgozik Izraelben, úgy beszél magyarul, mint én, írt a Budapest folyóirat szerkesztőségének, hogy szíveskedjenek számára küldeni a lapot — ingyen, mert őt minden érdekli, ami otthon történik. (Hazafias üdvözlettel). De azok visszaírták, hogy Tel Aviv- ban is elő lehet fizetni, hiába, nincs már magyar összetartás, mondom én, ám az a kibuc sincs olyan messze, csak fölvett valami kimondhatatlan zsidó nevet, mert nem volt jó neki a Moskovich Samu, pedig igazán szépen hangzik, mindenki csak Mocskovicsnak mondta, ami a megbecsülés és a barátság jele. Amikor Amerikából visszahajóztam az Óhazába, anyám ugyanis egy bostoni klinikán hozott a világra, de nem sokáig gyönyörködött rúgkapálódzá- saimban, ahogy mondani szokás: hervadása liliomhullás volt, mert csak nem tudta feledni szegény az egykori, kardcsörtető huszártisztből kamásnis szolgabíróvá vedlett, vókonybajuszos férfit, és az utolsó kenet feladásakor is a két tót kalap táncolhatott szeme előtt, túladtam megboldogult nagyszüleim vagyo- nán, könnyen megy az ilyesmi egy Noszty-vérnek, és amikor utolsó erőfeszítésem, a komplex víz- és légtisztító tabletták eladási kísérlete is kudarcba fulladt, egyenesen a somlói szőlőig hajóztam. Mint tudjátok, urak, a Nemzeti Bank nyugdíjasaként angol órákat adok, a tanítványaim minden jó felelet után ihatnak egy korty somlait, tisztán, le is teszi mind a nyelvvizsgát vidáman, mert az ösztönzőik, manapság a legelkoptatottabb közgazdasági érv, bezzeg, ha rám hallgatnak már 1960-ban, vagy legalább az olajválság kezdetén! Mindenesetre, csak így állhatok ki a magyar népgazdaság mellett, hiszen megértitek, őrzöm inkognitómat. * (A víz- és légtisztító tabletták említése óta Z. Nagy egyfolytában mocorog. Mint akinek parazsat dugtak a ... De morog is. Tehát innét! Gondolhattam volna! Ám, abban a helyzetben... Henregett maga elé, mint a juhász kutyája, ha lerágott csontot kap foga közé. A másik kettő azonnal megértette, itt ösz- szefüggések fognak feltárulni. Biztató torokköszörülés, rajta, nincs mese.) Ugyanis én Adél gyermeke vagyok, a nyomorult Adélé. Sok gyerek, tanítónői fizetés a főváros kegyéből, a férj iszik, sötét, udvari szoba, csipketerítő, a konyhában vízcsap, a vizsgák után minden sarokban liliom, kardvirág, szegfű, tearózsa. Illat három napig. Utána már csak a nedves falaké. Mit magyarázzam. Nagybátyám, Kopjáss István is meghökkent. Na de ő, hogy a lényegre 3
