Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Rónay László: A lét ellentmondásai - Juhász Ferenc: A tékozló ország (tanulmány)
közeivel, mely az emberi gondolkodásban bekövetkezhetik hasonló látvány hatására. Képzeletében fölsejli'k a csontváz látomása. Leírja, hogyan pusztítják az erdei vadak és madarak, majd végül a hangyák. A látványnak ezt a rétegét építi tovább, me- gintcsak rendkívüli pontossággal írva le, mily szörnyű látvány az ember-húst faló hangyák csapata. Am nem elégszik meg ennyivel, azt is követni igyekszik, ami az emberben a megfogaknazatlan gondolatok szintjén marad, futó asszociációit is beleszövi a versbe. A hangyák tényleg ostromló hadsereghez hasonlítanak, amikor táplálékukért vonulnak. Egyetlen szempillantásra erre is gondolhat az ember, miközben figyeli őket. Ezt a pillanatot ragadja meg a költő, s igyekszik a közlés szintjén is hozzáférhetővé tenni. Ennek persze van egy nagy nehézsége: az olvasó asszociációi nem feltétlenül követik a költőéit, közlő és befogadó nincsenek azonos hullámhosszon. Az érzelmi és értelmi együttrezgést csak úgy lehet megteremteni, ha a szövegnek ilyen részeit — ezekből mind több van Juhász Ferenc későbbi költészetében és prózaverseiben — többször is elolvassuk, végiggondoljuk. Viszont ilyenkor a szövegnek új és új szépséged ragyognak föl, s a képek sugárzó telj ességéből végül is hatalmas épület emelkedik, mely állandóan a teljes világ igézetét kelti. A tékozló országban jónéhány olyan példára lelünk, melyekben embrionális fokon, de végérvényesen van jelen ez a költői építkezés1: Egymásra bukva, rángó rétegekben fekszik a keresztes alant, hínár tekereg válla köré, zöld háló borítja, nyugtatja vízi hang, lebeg fölötte pezsgő levegő-gömb, reng a víz, mint óriás harang, mint vastag ezüst szögek, a bordák alá fúródnak a halak. Az emberi vértől hájasra hízott halak uszonyos hasa fehérük átdereng a zúgó koporsófedő, zöld vízi-indák kúsznak a víztetőre, búvár-csík bukik a felszín alá, vinni a hírt, ülvén a víz-szeretőre: odafönt még a megalázottakat, a csillám-lelkűeket metélik. Vízalatti rózsafák, megerednek majd, rövidesen kiújulnak, ha a húst lemarta már a víz, s a halak is pukkanásig laktak; a csontvázakra pikkelyes-sűrűn kagyló-tüskék tapadnak, lesz rózsa-ág a csont, s hegyén a világító halak kis rózsái kígyóinak. Lent virágzás. De fönt a táj? Az a gubacsi táj: egy temető! Törten lobog a legázolt kukoricás, a homok emel kis tornyokat, láthatsz beomló láb- és patanyomokat, karókon ember-lombokat, mint óriás varangyok sokasága pillog, ül a földön a levágott emberi fő. Hogy azt hiszed, egyszercsak tappogva megindul ez a vizenyős-vakarcsos menet és elárasztja sűrűn a várost, a tündér kő-tüneményt! Hogy azt hiszed, szíved szakad és üvöltenél az isten követeként! Rekkenő nap aszal hólyagos-kunkorosra falevelet, áttetsző emberi fület. A kiinduló látvány szinkron elemed: hínár tekereg válla köré... lebeg fölötte... Az emberi vértől uszonyos halak... Az időben előrenyúló elemei: Vízalatti rózsafák megerednek... Az a gubacsi táj: egy temető. 375
