Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Rónay László: A lét ellentmondásai - Juhász Ferenc: A tékozló ország (tanulmány)
S hogy mégis inkább a „kínok foszforos csodáit” fejezte ki A tékozló országban, annak elsősorban az a magyarázata, hogy a kor sebzette -meg idilli alapérzéseit, „sziklabálványokat” teremtett magának, s megfeledkezett arról az igazságról és tanulságról, melyet a történelmi múlt kínált. Ezeket akarta visszaidézni Juhász Ferenc, aki úgy érezte és hitte, „nagy adók szorítják”, s neki kötelessége visszatéríteni, amit kapott, tehetsége és meggyőződése törvénye szerint föl kell tárnia a teljes, a hiteles valóságot. „EZEKÉRT SÍROK ÉN” Jeremiás siralmaiból választotta a költő az éposz mottóját: „Ezekért sírok én; szememből, szememből víz folyik alá, mert messze távozott tőlem a vigasztaló, aki megélesszen engem; fiaim elvesztek, mert győzött az ellenség.” (1.16.) A „jajgató Jeremiás” képe másutt is feltűnik a versiben. Nem mintha Juhász Ferenc a prófétáéval azonos élethelyzetben írta volna meg a maga siralmait! Nem járhatunk mesz- sze az igazságtól, ha föltételezzük, hogy A tékozló ország mindvégig a szocializmus megvalósítható, de ideig-óráig elvetélt lehetőségeit gyászolja, illetve ez az alapérzés is ott bujkál a verssorok között, a költői képekben. „Hol a szabadság, az emberi?” veti föl a kérdést az éposz bevezetése, s így válaszol rá: „Csak percnyi volt, villám- fehér!" Nem az eszményt veszíti el a költő, hanem a szubjektivizmus térhódítása nyomán született torz élethelyzetet igyekszik érzékeltetni: S jött utána a másik, a zöld-tékozlás, az ember-elleni, szabad a paréj uralma, szabad a szarvastehénnek gidát elleni, fogan a nőstény, s apró fogakat, csontokat épít a növényi világ, a vér. Juhász Ferenc pontosan érzékeli, hogy a történelmi fejlődés hibás, voluntarista értelmezése nem a szocializmus ideálját, adott valóságát kezdi ki, hanem az emberi kapcsolatokat rontja meg, s a lehetőségek valóra váltásának menetét korlátozza. A „vak, öreg paraszt” éneikében egyértelműen fogalmazza meg a felismerését: Vascsőrrel kivájták az én látásomat, fonállal levarrták tuskós szemhéjamat. Bár azóta látok egy másik világot, akár a próféták — akár a próféták. S erre utal a vers egész szerkezete is, melyben a hatalmas, látomásos egységeket rö- videbb lírai betétek váltják föl, melyekben a sorsát kezébe ragadó tömeg idilli életérzése fogalmazódik meg, s válik a pusztulástól terhes részletek ellenpólusává. Az eposzban több ízben is feltűnik a magányába húzódó ember képe. Ám a magány nem záródik burokként köréje, az önmagába búvó ember nem veszíti el a világgal való kapcsolatát, (pontosan érzékeli annak menetét, s megfogalmazza e magatartás végső magyarázatát is: S búvik az ember verembe, föld alá, s elbúvik önmagába, mint remete a hajdani sziklaörvényből magasult kőpalotába, mint madár az ős-cet megdermedt, bazalt-sípú fuvallatába, mint a szem-torony a csigába, mint ösztönös hús tekergős csigaházba. Riadtság, rémület s dac a szemekben, de több a néma alázat, a félelem lombosodik, görnyeszti a vállperec gyönge ágát, mint kígyó tekereg bennünk a döbbenet, viseljük a kín töviskoronáját, pallosok tüze villan, ágyasul jegyzett minket a vasmellű bánat. A tudatosan vállalt magányban nemcsak az egyedüllét szorongató-kínzó tudata fejeződik ki, hanem az értékek őrzésének sajátos gesztusa is: 365
