Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Varga Imre: Próbafelvételek Tóth Lászlóról (tanulmány)
ÖT ÉV PILLANATKÉPEI Az 1976-tól 1981-ig írt versek gyűjteményét költőjük regénynek nevezi. Előszava az „önazonosság” fontosságáról ír, s mottóként máris idézem Csoóri Sándor egy szép mondatát: „Az elszemélytelenedés nagy háborújában megőrizni a személyiség jelenlétét a világban ... Hiába jönne el ablakomig a tenger, ha én a vendéglátó, már semmit se tudnék magamról.” Elgondolkoztató, hogy míg Tóth László korábbi könyveire a szándékolt, megtervezett egység jellemző, ez utolsóra a tudatos sokszínűség. Ugyancsak keszeg magyarázat volna ezt csupán a nyugtalan fél évtizedes alkotód periódushoz fűzni, szembeállítva az előző kötetek jóval kurtább keletkezési idejével. Az új versek egyes motívumaikban, főleg humoros-ironikus hangjuk fölerősödésében a korábbi lírái periódusok szemléletét is kigúnyolják, nyelvet öltenek rájuk. Előző könyvéhez, az Átkeléshez kapcsolódó vers mindössze egy található az újak között, a Vers a költőről; s ez rokonság „formájában” is jelzödik. Az új opuszok hangja személyes, elvonatkoztatások helyett magát az embert mutatja be megfioghatóan, jellegzetességeivel. Igaz, a szándékolt köznapiság, a mindennapos, jelentéktelen ügyek megírása gyakran túlságosan kötnek az esetlegességhez. Különösebben nem érdekli az ovasót, hogy a lírai hős leszokott a dohányzásról, s hogy történetesen milyen italt kortyolgat versírás előtt, s a „ibeavatatlanokat” zavarba ejti pl. baráti körének kedélyes (B. Zsiga) emlegetése. Az új líraeszmény azonban terem bőven szép verseket is. Ilyen a Sylvia Plath- idézeten megpörgetett szöveg, ezzel a határozott látomással: „A meder üres mosó- teknő, s a tenger csontjai vakító fehéren szikkadnak a közép-európai szélben.” Az élet végső kérdései, a metaforikusán megjelenített halálképek Tóth László régebbi verseiben központi helyet kaptak. Most pedig ironikus fénybe kerülnek, groteszkké válnak az „abszolút sírásó” sanzonjaiban. Ezek a halál-versek keleti tartalmakkal vannak töltve, s „formában” is ezt mutatják — pl. a Transzcendens szitakötő nyolc haikujában. A „fiél élet” szorításaiban még a tragikus helyzetek is csak fél súllyal nyomják szívünket, s a keleti misztika is fölvillantja fonákját, ezért nem tekinthetjük halálosan komolynak: meghalni is csak félig halok meg nem fogok merni egészen meghalni Tragikus a tragédia lehetetlensége is. A Topográfia szociografikus érdeklődést, hajlamokat mutat. A családi körbe, a körülhatárolt magánvilágba rinocéroszként rontanak be a látomások. Mit térképez föl valójában ez a ciklus? Kiket ábrázol? A nagyapát (aki megütötte a gutát), a nagymamát (akire nem volt szüksége a szalmakalapnak, nyakéknek és egyéb úri limlomoknak), a szoba tárgyait, a lakásét, ahol a vízcsapból szimfonikus zene ömlik, s a villanyt fölkattintva a szoba megtelik hóeséssel, továbbá a gyermekkort, az emlékeket, a jól megépített erdőt, ahová az építőnek sehogy sem sikerült odaédesgetnie rokonait, ismerőseit és barátait. Zárt életek fanyar humorát árasztja a családi kör. Egyetlen példaként azt a verset említem, amelyben a nagymama először találkozik zsiráfokkal, s a zsiráfok hosszú nyakában hirtelen megkondulnak a harangok. S miivel a könyv elszántan költőközpontú, szándékaiban pedig naplószerű pontosságra törekszik, megérinti bizonyos automatizmus is: az önmagukat író versekben, az írásban való szertartásos készülődésben, vagy azoknak a piszmogásoknak a lejegyzésében, melyek az ihletett művek helyében a pótcselekvést jelentik. A versírásra való készülődés, lapozgatás a forrásokban, a mű meglábjegyze- telése s a dokumentumjelleg bizonyos értelemben hátraarc a stilizációnak, illetve annak a módszernek, amely a korábbi opuszokat jellemezte. Helyt kaptak itt ragasztások is: a Magyar Museum és az Orpheus számaiból kimásolt szövegek alapján készült a Szembesítés. Rokon eljárással született az irodalmi reminiszcenciákat 341
