Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - Száraz György: A tábornok XXV. (életrajzi esszé)

cselék, hogy beözönlött az épületbe és kirabolta az ösiszes raktárakat... Időköziben sikerült a tiszteknek jobbérzésű katonákat és autón száguldozó tengerészeket az utcáról behozni, akiknek segítségével az akadémia területét a csőcseléktől meg lehetett tisztítani. A nap többi része így nyugodtan telt el. Az akadémiára vezényelt legénység legnagyobb része, ugyanúgy, mint más katonai alakulatoknál, a gyalázatos propaganda áldozata lett és elhagyta az akadémiát...”

Linder hadügyminiszter leszerelési felhívása az akadémikusok között is zavart okez: sokan kérik, szülői óhajra hivatkozna, végleges elbocsátásukat, mások megszállástól fenyegetett szülőföldjükre kívánnak hazatérni. Ennek ellenére nagy a zsúfoltság; a szárnyépület, amelyben hadikórház működött a háború alatt, használhatatlan: hiányoznak az ablakok, a termek trachomával fertőzöttek. December elején ide vonulnak be az osztrák hadiiskolák magyar hallgatói is, főként tüzérek és műszakiak. Viszont most mér búcsúznak a még megmaradt szláv, román nemzetiségű akadémikusok. Szénhiány van, a tantermek fűtetlenek, oktatás alig lehetséges.

Stromfeld, aki november 25. óta a Ludovika parancsnoka, egy hónapos karácsonyi szünetet ad az akadémikusoknak.

A Lenkei—Bachó szerzőpár természetesen gúnyosan ír a „Böhm Vilmos volt írógépügynök” vezette hadügyminisztériumról, s a Stromfeld támogatta „tájékoztató tiszti tanfolyamról”, amely arra szolgált volna, hogy a tisztikart legalább elemi fokon megismertesse a „felforgató eszmékkel”. Mint mondják, a tanári kar „még élete kockáztatása árán is, sziklaszilárdan kitartott a helyén, és nem adta ki kezéből az akadémikusok vezetését, s így az erősen terjedő szocialista-bolsevista agitáció az akadémiára bejutni nem tudott”. A mell- döngetés persze utólagos; a szerzők néha el is feledkeznek róla, mert más helyütt azt írják: „a tisztikar minden fáradozása sem tudta megakadályozni a fegyelmi kihágásokat”, s az is előfordult, hogy egyesek, „minden kioktatás ellenére sem bíztak sem a maguk, sem az akadémia jövőjében, s így elöljáróik megkerülésével, illetve a szolgálati út mellőzésével fordultak a hadügyminisztériumhoz a csapathoz való beosztásukat szorgalmazó kérelmeikkel”, s akadtak olyanok is, akik „önkényesen távozva, különféle csapattesteknél jelentkeztek”.

Megemlékeznek az 1Ö19. január 11-i „bajtársi vacsoráról”, amelyen Stromfeld felszólítja a tanári kart a Szociáldemokrata Pártba való belépésre. Mint mondják, „hosszú és heves vita” végén úgy határoznak, hogy „egyes feltételek teljesítése tárgyában teendő puhatolózások után” egy későbbi megbeszélésen hozzák meg a kollektív döntést. Ezekben a napokban bontakozik ki a Károlyi- rezsim első nagy válsága, és most készülődik a huszárkapitányok Gömbös vezette csoportja a MOVE puccsszerű meghódítására. Lenkeiék persze nem beszélnek a dolgok hátteréről, csak közük a második gyűlés döntését: a tanári kar távol tartja magát a szociáldemokráciától. Van azért egy árulkodó közbevetés: erre a gyűlésre „az 1. honvéd huszárezred tisztikarát is meghívták”.

Jellemző a szerzőpár zavara Stromfelddel kapcsolatban. Elítélően jegyzik meg, hogy a „közös határozat ellenére” belépett a Szociáldemokrata Pártba, de később idézik egy — már a Böhm-vezette hadügyminisztériumból kelt — rendelkezését, amelyben a katonai nevelőintézetek nyugalmát védi különböző parancsnokságok illetéktelen beavatkozásaitól. Említik, hogy Stromfeld márciusi lemondásáig „feloszlatási kísérletek nem történtek”, hozzátéve persze: valószínűleg azért, mert „személye biztosítékot nyújtott arra, hogy az ő parancsnoksága és felügyelete alatt a ,reakciós’ gondolkodású elemek kilengéseitől nem kell tartani”.

313