Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Zalán Tibor: Külföldi magyar könyvek - Palotás Dezső: Incidens
Az idő nem ismeri az emberi gesztusokat, sem a szépeket, sem a semmit-érőe- ket. Az idő nem válaszol, az idő válaszra kényszerít. Ez a válasz pedig ma már más, mint amilyen tegnap volt, logikus tehát, hogy más kódrendszerben válik el/foefo- gadhatóvá a kor szava. A hatvanas /hetvenes évek nemzedékeinek mára meg kellett volna tanulniuk, hogy csúful kiszaladt heroikus gesztusaik alól az idő. Már a ke- sergés is tud anakronisztikus lenni, már a túlságosan tiszta szó is falsul csenghet a világvárosok, de akár Kolozsvár soknyelvű morajában. A szavakat ma másabb, bonyolultabb, talán nyersebb rendbe kényszeríti a valóság, a Urát összetettebb struktúrákba hajtja a modern kor kihívása. Erre a kihívásra Bágyoni Szabó István ebben a könyvében csak részben felel. Vállalása, elkötelezett költészete őt sem mentesíti a költészet által kirótt feladat alól: a lírát meg kell újítani, azaz: „Modernnek lenni mindenestül”. „Nyelvek alatt / vonaglanak a verssorok” — írja megejtően szépen egy elborzasz- tó állapotra döbbenve. Nem tévedek, ha abban bízom, most a vonagló verssorok következnek, a csúnya, töredékes, tikkadt verssorok, a megrendítő, béna, csonka, mondatók. A vers tudott hiánya, a vers lehetetlensége következik most... PALOTÁS DEZSŐ: INCIDENS Kriterion Könyvkiadó, Bukarest Régtől gyanítom, hogy a költészet nőnemű lény, mégpedig azokhoz a szupertestű és negyedeszű ringyóhoz hasonló, akik után minden egészséges ember-férfi vágyakozik; míg ők csak szuperférfiakkal hajlandók mutatkozni, összeállni, lefeküdni. Közben — s ez igen lényeges —, reménytelenül szerelmesek egy-egy csapottvállú, félénk vagy cinikus, szemüveges vagy csámpás, szürke és verébszerű férfiúba. Aki — jó esetben — rájuk sem hederít, esetleg — rosszabbik esetben — rájuk sem mer hederíteni. Ebben a hitemben most megerősít Palotás Dezső kötete, mely címével is tüntetőén különbözik a költészetet megnyerni akaró verseskönyvekéitől. MEKSZ: incidents: fn. váL 1, Véletlenül közbejött, zavaró eset, mozzanat. 2. sajtó összetűzés, kül. határincidens (nk:lat). Palotás költészete esetében egyértelműen az első jelentés dominál. Különös tekintettel a zavaró melléknévi igenévre s annak lehetséges szinonimáira: kínos, kellemetlen, meglepő, nevetséges, fennakadást okozó, bonyodalmat keltő, nyugtalanító stb. Megerősítést pedig azért jelent a kötet, mert benne a költészetre törekvésnek a nyomát sem lelem fel. Mégis: költemények ezek, furcsia, bugyuta, ravasz és naiv rigmusok. Palotás egyetlen pillanatra sem engedi ki fogai közül a tárgyát, rázza, rázza és hatalmasakat röhög közben. Hogy mi a tárgya? Hát minden, amit a költők nem szeretnek megírni, költőietlen, értelmetlen és jelentéktelen volta miatt. Az özönvíz nagy mítoszaiból is csak az incidensek érdeklik, az „a csak volt növények”, a „nyaló verebek”, a zaggatók", az „a csak volt bányabékák”... Palotás Dezső kitalált állatai, lényei roppant mulatságos viselkedésük ellenére is tragikus felismerést sugallanak: az „a csak volt” állatok más — leginkább ember — bőrben járnak most közöttünk, szerencsétlenül vagy az élet nyerteseiként. A költő viszonyulása a jelenségekhez ironikus. Színét nem, fonákját láttatja tehát mindennek, amit vizsgál. A szinte értékelhetetlen bökvers-szösszenetek ezzel a háttérrel válnak jelentőssé. A rés itt a fontos, amely a nevetés és a nevetést kiváltó mozzanat között van. Az a törésvonal, mely a lírai formálást és az ironikus anti-lirizálást elválasztja egymástól. A „másik is lehetne” gesztusa villan föl, keserűséget keverve az olvasó örömébe. Tiszteletre méltó következetességgel vállalja az erdélyi költő a verscsúnyaságot; mondhatnánk azt is, irigylésre méltó makacssággal ismételgeti a lényeget: a lírai költészet valahol meghalt, elmaradt útközben. Ami mégis érvényes lehet a mára nézve, az már csak a költészet paródiája. 287
