Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Lőrinczy Huba: Kísérlet a gyermekkor mítoszának ábrázolására (Ambrus Zoltán: Tóparti gyilkosság) (tanulmány)
pedig magáról a halálról, amire én nem szerettem gondolni..S csakugyan : a lét nagy dolgai rendre az elmúlással fonódnak össze Agenor képzelgéseiben. Koporsót, csontvázat emleget, amidőn barátságot esküsznek egymásnak, a temetőben sétál s meghalni készül állítólagos szerelmével, s titkos társaságuk dalául ezt szánja: „Vidáman menjünk a halálba!... Vidáman, ifjak, holtig vidáman!” Nem több ez egyelőre a szertelen gyermeki fantázia kalandjánál, a játék súlytalan kellékének tetszik mindössze, mégis lappang benne valami nyugtalanító. Jelzi a lélek önkéntelen von- zalmlait, meghökkentő gravitációját. Többet ért meg már a felnőtt játék és halál e furcsa társulásából, látván a létezés tragikumát: „... a színház megmaradt gyöngémnek — vallja az orvosprofesszorrá lett Gombos Pista. — Minél több alakban láttam a betegséget, a nyomorúságot, meg az életért rimánkodó haldoklást, annál szívesebben kerestem az esti órákban az elszórakozást, a felejtést. És ha naphosszat csupa rémséggel kellett foglalkoznom, este leghaimarább a színház tudott felüdíteni.” Mi egyéb itt a játék, a művészet, mint „Virág és vigasz”, annak a Schopenhauernek szellemében, ki a befutott színészt, Lóránt Agenort „egyetlen öröm”-ként elnyugtatja? Ám ami felejtés a professzornak, unt és fárasztó mutatvány az barátjának. Egyikük sem mondja, mégis tudják: nincs menekvés a lét tragikuma, a halál elől, a „tréfa, terefere, tánc” csupán a pillanatok orvossága. S máris utolsó, halálos játékuk következik, Pistáé benne a főszerep. Visszájára fordul a régi kapcsolat: az kerül felül, ki alulmaradt egykoron, helyet cserél a hajdani megtévesztő s a megtévesztett. Halállal övezte régi játékaikat Agenor, játéknak álcázza most Pista a halált. Baljós, hasztalan vállalkozás. A győzelem, a mámoros Siker képeivel induló kisregény a vereség, a csőd látványával záródik. Megmenthette Gombos Pista Agenort a Holdvilágképűtől s a Kutyafejű Tatártól, de nem a haláltól. Végéhez ért a komédia, a víg álarc alól — Kosztolányi kedvelt rímpárját idézzük — előbukkant a halál-arc. Ez a regényíró Ambrus végső üzenete az élet tragikus, semmis voltáról, játék és elmúlás, művészet és halál szomorú kapcsolatáról. S amiként önmagába Visszatérő kört formáz a kisregény — nyitányában s epilógusában egyaránt valakinek a megmentése a tét —, akként tér meg a szerző tulajdon pályakezdésének egyik gondolatához. Csak az álom, csak a játék fedheti el idéig-óráig „az Élet sivárságát” — hangzik a Midas király vallomása, s a Halálra értve újul fel e nézet A tóparti gyilkosság lapjain. Azonosság és eltérés egyként beszédes itt. 4. Rokona, leszármazottja több szempontból is ez utolsó regény a Solus erisnek. Hidat ver köztük Ambrus világszemlélete, létfilozófiája csakúgy, mint az énformájú megoldás és az időszerkezet érdekes dualizmusa. S akad hasonlóság a kompozíció fogyatkozásaiban, a bevezető túlméretezett voltában, illetve a lezárás elnagyolt, vázlatszerű karakterében is. Érvényes épp ezért — mutatis mutandis — A t&parti gyilkosságra mindaz, mit egy korábbi tanulmányban (A tézisek vallomása. Üj Írás, 1981./5. 65—73.) a Solus erisről elmondottunk. Csupán a lényeg felidézésére szorítkoznánk. Két idősík szembesül egymással itt is (a régmúlt s a félmúlt), s két Gombos Pista lép elénk: a hajdani aktor s a későbbi néző. A kétféle idő s a kétfajta személyiség szétválasztása csak egy bizonyos határig lehetséges, azon túl egymásba folynak, összemosódnak már a kontúrok. Ez az állandó vegyülés, különös interferencia teremti meg az emlékezés szituációját, ez a helyzet alkalmas arra, hogy összegezze a letűnt dolgok szubsztanciáját. A hősteremtés és az időkezelés megszokott gyakorlatának változását eredményezi mindez, s az akció helyett a reá visszatekintő tűnődést avatja főszereplővé. Roppant fontos a fenti dualizmus a mű modalitását illetően is. Ennek segítségével hozza létre Ambrus A tóparti gyilkosság gazdag hangzásvilágát, polifóniáját. Felhangozhat így az ellágyult azonosulás és a distancírozó önirónia szólama, nemkülönben a nosztalgiáé és a kiábrándultságé, a gyönyörködésé és a rezignációé. Együtt és egymás ellenében, kiemelve és lefokozva egymást, összhangzatuk a csendes melankóliáé, még inkább azé a „Humoré”, amely Arany Bolond Istókjából ismerős; „Kevés öröm, vegyítve sok bánattal.” 281
