Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Lőrinczy Huba: Kísérlet a gyermekkor mítoszának ábrázolására (Ambrus Zoltán: Tóparti gyilkosság) (tanulmány)
ott kezdte meg elemi iskolai tanulmányait is. Anyai nagyanyjánál lakott ez időkben, „évekig a Füvészkert szomszédságában”. Színházba gyakorta eljutott a közeli rokon, Foltényi (Foltin) Vilmos jóvoltából, kinek társulata nemegyszer szerződött Debrecenbe. Korai élménye így pl. a Faust és a Szép Heléna, levél is tanúsítja ezt. Könnyű hát ismeretséget és barátságot kötnie egy hozzá hasonló korú gyerekszínésszel, s „színházasdi - j á ték ” -ba bódulni napról napra. Az 1870-es évek elején Pest-Budára költözik az Ambrus-família, ámde folytatódik — új barátokkal — a Debrecenben kezdett játék. Sűrűn megfordul a Kecskeméti utcai lakásban az osztálytársak közül Rákosi Viktor és Lenhossék Mihály, hogy Ambrus vendégeskedjék náluk máskor. Lenhossék apja — látván a gyerekek szenvedélyét — kis színpadot készíttet nekik, s Zoltán a bemutatott „darabok” szerzője, rendezője, főszereplője egy személyben. Goethétől Móriczig sokan elmondták (nem is említve Sigmund Freudot), hogy az igazán lényeges dolgok a gyermekkorban történnek meg az emberrel. Érvényes e tétel Ambrus Zoltánra is. Nem csupán A tóparti gyilkosság, bizonyítja ezt egész pályafutása és létszemlélete szintúgy. Meg nem szűnő vonzalma a színházhoz közismert, akadtak drámaírói ambíciói is, életművének egyik legállandóbb motívuma a világszínház-metafora, és — kicsiny, de jellemző adalék: kegyelettel őrzi a debreceni Füvészkert lebontott falának egy tégláját, „a felejthetetlen idők” mementójaként. A fenti életrajzi tények szövődnek kisregénnyé 1914-ben. Csak annyira stilizálja, csoportosítja át őket Ambrus Zoltán, hogy esetlegességüktől, merőben magánérdekű voltuktól megszabadulván, kicsengésük „metafizikaibb”, távlatuk „egyetemes” legyen. A debreceni kisdiák, Gombos Pista megvéd egy ismeretlen fiút a túlerővel támadó „lóformátusok” ellenében. Védencéről, Lóránt Agenorról kiderül, hogy nemrég került a városba s gyerekszerepéket játszik a színházban. Különös szertartások, Pista számára félelmetes ceremóniák közepette esküsznek örök barátságot s hoznak létre titkos társaságot a Füvészkertben, hogy boldogan adják át magukat a „szín- házasdi-játéknak” utóbb. Agenoré eztán a vezéri pálca, az ő akarata érvényesül mindenkor. Fürge fantáziájával és jóval nagyobb olvasottságával visszaélve valósággal megbabonázza kis pajtását. Áihitatos irigykedésre készti először egy bizarr szerelmi történettel, hogy tartós szorongásba, rémületbe döntse később szörnyű titkának, az állítólag elkövetett tópari gyilkosságnak megvallásá-val. Pista csak a hamaros elválás után döbben rá, hogy cimborája A párizsi Notre-Dame magánváltozatú meséjével traktálta. Harmadfél évtized elmúltával találkoznak újra a barátok. Pistából neves orvosprofesszor, Agenorból körülrajongott operettszínész vált időközben. Bizonnyal megújulna régi kötésük, ám a táncos léptű, bajáról látszólag mit sem sejtő bonvivánt elragadja sebtén a tüdővész, s hűlt teteme mellett borúsan méláz a barát, hasztalan keresvén e gyorsan kilobbant élet titkát, szembesülve ekként a lét örök talányával és céltalanságával. 3. Kétszemélyes kamaradarab A tóparti gyilkosság. Pista és Agenor figurája szív magához minden figyelmet, s csupán a történet perifériáján — jószerével érdektelen statisztaként — tűnhetnék föl mind a többiek: a nagymama, Boldényi bácsi, Lóránt apja, egy-egy ismerős. Jelzi ez is a gyermekkor öntörvényű, magára zárt világát, a benne lombosodé mítosz magánvalóságát. Feltörhetetlen hallgatás, láthatatlan, át mégsem hágható falak övezik Bistáék mikrokozmoszát, felnőtt a titkát ki nem fürkészheti. Ámde lappang valaminő rejtelem, szomorú és megközelíthetetlen talány a szülők, az idősebbek életében is, az Agenor apjáéban például. S próbálja bárhogy, nem férkőzhet barátja személyiségének titkához Gombos Pista, lényének csupán a burkával, csillámló, színváltó felszínével szembesülhet. Megoszthatatlan, kimondhatatlan titkok őrzője minden ember, megfejthetetlen talány az élet s a halál, a létezés maga. Hiába pillant a magasba segélyt kérőn a történet reflexív záróakkordjában a főhős: „Az ég csodálatosan szép volt, fenségesen nyugalmas, isteni békességű, és mozdulatlan, mint a temető” — hasztalan rebben fohásza is: „— Atyánk, aki vagy, 278
