Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Csengey Dénes: A magyar beatnemzedékről
szabadságos apjuktól kikunyerált érmet, tartalék sapkarózsát (esetleg kétezer kilométernyire az otthontól temetetlenül oszló halott után maradt utolsó emlékeket), felpofozták őket, ha azért hisztiztek, hogy ők miért nem kaphatnak sárga csillagot az ingükre, mint a sarki boltos fiai, megtanultak az állandóan hangzó ágyúszóban is elaludni, megnyugodva abban, hogy ők még kicsik, nem érthetnek semmit az egészből, összedőlt a ház a fejük1 fölött, eltűntek a rokonaik, idegbeteg lett az anyjuk, ők pedig túléltek mindent, s aztán elfelejtettek mindent, hiszen valóban kisgyerekek voltak még. Fújtak a fényes szelek, de ők nem a világot akarták megforgatni, hanem egymás homokvárai ellen viseltek hadat (a győzelmes rombolás számára földig bombázott utcák szolgáltak mintaként). Megjelent a forint, de nékik még nem járt zsebpénz. Megszületett az alkotmány, de ők még nem tudtak olvasni, hiszen iskolába csak az idő tájt íratták őket, amikor az „imperialista kém, hazaáruló” Rajk Lászlót utolérte és lesújtotta a „nép” ítélete. „Jobboldali szocdem”, „osztályidegen”, „kulák- bérenc”, „sötétben bujkáló ellenforradalmár”, ,belülről rothasztó imperialista féreg”, „orv szekértoló”, s más ehhez hasonló sértések röpködtek gyerekveszekedéseikben. Az élesedő osztályharc jövendő katonáira nézve kötelező szorgalommal harcos öntudattal tanulták az ábécét meg az egyszeregyet, délutánonként hittanórára jártak lopva, álmukban 'beszélve összezagyválták Sztálin és Krisztus élettörténetét. Sokan közülük hiába várták haza még a háború alatt, vagy már az új világban hosszú utazásra indult apjukat. Már nem voltak olyan kicsik, de még mindig nem értettek semmit az egészből. Ettől eltekintve azonban tudták minden kötelességüket. Milyen kötelességek voltak ezek? Érdemes elidőznünk egy pillanatot ennél a kérdésnél, mégpedig azért, mert itt ragadhatjuk meg a „nemzedék” (írjuk ezentúl így, idézőjelesen) ma már szinte közmondásos szemléleti bizonytalanságának okát, illetve több oka közül az egyiket, és legelsőt. A kisiskolás korú gyerek viselkedése, gondolkodása iránt minden időben két közeg támaszt normatív elvárásokat: az iskola és a család. E két erő együttese formálja ki a nevelődő gyerek személyiségét, világszemléletét, amely azután legnagyobbrészt (és legnagyobb szabadsággal, tehát magát legteljesebben megfogalmazva) a szervezett iskolai, illetve spontán baráti gyerekközösségek pályáin mozog, és ilyen módon tovább alakul, hasonul a többséghez. Egy alapvető feszültségektől mentes társadalomban ez a két személyiségformáló, szemléletalakító közeg közös meghatározottságok előterében, kisebb-nagyobb disszonanciában ugyan, de együttműködve fejti ki azt a hatást, amely a nevelt generáció jellemző arculatát, alapvető tulajdonságait kialakítja. A nevelés eredménye ilyenformán általában egészséges személyiségekből álló, a társadalommal ideje jöttén harmonikus, cselekvő összhangba kerülő korosztály. Mindez azonban egészen másként volt az ötvenes évek elején: a „nemzedék” gyerekkorában. Az iskola és a család között (a kötelező és a tényleges világlátás között) nem létezett, nem létezhetett összhang, a két irányból érkező, egymást kizáró követelmények tudathasadásos állapotban formálták az évtized gyermektársadalmát Az általános iskolában az amúgy is vulgarizált ideológiának a tanulók befogadóképességéhez mérten szükségszerűen tovább vulgarizált változata uralta az oktatást. Miközben a fényes szelek élcsapatának legjobbjai meghasoniottan elhallgattak, passzivitásba menekültek (ha ugyan nem költöztek új lakóhelyre, éjszaka, a legendás fekete autókon), a „nemzedék” minden reggel, s a napközben kínálkozó alkalmat sem elszalasztva, kórusban, ütemesen tapsolva éltette a vezért, dalok tömegét tanulta a század legnagyobb filozófusáról, mártírok életéből és hősi halálából okult, felszótításra a legrosszabb tanuló is kapásiből sorolta a fiatal szocializmus lenyűgöző vívmányait, összevetve azokat a hanyatló kapitalizmus kétségbeesett vergődésével. S közben tapsolva, éljenezve, a világraszóló vívmányokat felszólításra kapásból elsorolva, szinte szó szerint éhezett az ország. Az üzletekben nem kapott húst, tojást, az újságok címlapján mosolygó sztahanovista, stanicliból töpörtyűt vacsorázott a 260
