Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XXI(V. (életrajzi esszé)
felszalagozza a zászlót, majd következik a „sziögbavarés” hosszú aktusa: az első három dísz-szöget a veszprémi püspök Isten képviseletében veri a zászló nyelébe, aztán a király következik, utána a főhercegnők és főhercegek, majd a miniszterek, főurak, tábornokok ... Kürtjei, az iskolaparancsnok, Nyí.ry ezredes fölmutatja a zászlót, és beszédet mond az akadémikusoknak: „Lelketek tükrén szívetekbe pillantván, látom, hogy ott már imádsággá vált minden dobbanás; nyissátok meg a templom ajtóit, szálljon világgá a zsolozsma, törje át a mennyég kárpitját, jusson el a magyarok Istenéhez, aki hőn szeretett királyunkat, I. Ferenc József őfelségét igen soká éltesse!” József főherceg szónoklatát a király köszöni meg, üdvözölve magyar honvédsége „érdemdús főparancsnokát”. Aztán a díszmenet következik, amelyet „őfelsége elógült mosollyal szemlél”, majd „legmagasabb megelégedésének leg- kegyelmesdbb kinyilvánítása után” távozik, „lelkes éljenzés közepette”. A honvédelmi miniszter pedig kiadja az utasítást, hogy az uralkodó, valamint Auguszta főhercegnő és József főherceg beszédeit az intézet kápolnájában elhelyezendő m'árványtáblákra véssék. Hogy mennyire felemás, „tudathasadásos” intézmény volt ez a „magyar királyi Ludovika”, azt kitűnően érzékelteti egy másik ünnepség, éppen két évvel a zászlószentelés után, 1903. május 8-án. E napra tűzik ki Ung vármegye javaslatára „az akadémia legnagyobb jótevőjének”, Buttlar János gráfnak szoboravatását. Kisebb a pompa, másféle a közönség is. Jelen van, természetesen a honvédelmi miniszter, Fejérváry Géza báró; és itt vannak a megyék képviselői, honvédtisztek, minisztériumi államtitkárok, városatyák. A közös hadsereg képviseletében egy hadtestparancsnok: Lobkowitz herceg, táborszernagy. Előbb a márványtáblákat avatják a kápolnában, az akadémia-parancsok segédtisztje föl is olvassa a király s a főhercegi pár márványba vésett igéit. Aztán mennek a parkba, ahol a szobor körül már négyszögbe sorakozott az akadémikus-zászlóalj. Az ungi főispán beszél Buttlerről, megemlékezvén a „szép reményekre jogosító deli ifjú” tragikus házasságáról. Aztán a honvédelmi miniszter szól, röviden. A zenekar eljátssza a Himnuszt, díszmenet — és vége az ünnepségnek, lezajlott az akadémia második, „nemzeti” fölavatása. Árulkodóbb ennél a díszteremben tartott ünnepi lakoma. Az érkező méltóságokat a honvédzenekar fogadja: Erkel hazafias operáiból játszik részleteket. Az első pohárköszöntőt természetesen Fejérváry honvédelmi miniszter mondja: az uralkodóra, aki „mint a férfias erények, a példátlan kötelességérzet mintaképe, egy emberéletet szentelt hazája és népei”, sőt: „az emberiség javának ...” A zenekar játssza a Gott erhaltét, majd tüstént rá a Himnuszt, utána az akadémia parancsnoka emeli poharát a vármegyék áldozatkész közönségére és törvényhatóságaira. Utána Pest vármegye főispánja állapítja meg, hogy az államhatalom alapja a hadsereg; ennek tudatában üríti poharát arra a testületre, amely „a Legfőbb Hadúr iránt való tántoríthatatlan hűségének és vitézséggel párosult feltétlen engedelmességének mindenkor tanú- jelét adta: a „vitéz közös hadseregre” és „katonai erényekben tündöklő jelenlévő képviselőjére”, Lobkowitz hercegre. A táborszernagy ezek után maga is poharat ragad: sajnálja, hagy „sok évi fáradozásai dacára” sem válaszolhat az „ékes magyar nyelven”, de mindenesetre tolmácsolja „annak a hadseregnek köszönetét, amelyet a magyar királyi honvédséggel közös, feloldhatatlan kapocs köt össze: az odaadó kötelességteljesítés és a tántoríthatatlan hűség a Legfelsőbb Hadúr iránt”. 248
