Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XXI(V. (életrajzi esszé)

a magyar elem megfelelő arányiban képviseltessék a közös tisztikarban és a vezérkari testületben, méghozzá úgy, hogy a császári és királyi akadémiákon Végzettek mellett miniéi több magyar képzésű tiszt kerüljön a közös hadsereg magyar ezredéihez. A feladat egyszerre mennyiségi és minőségi: elegendő számú tisztet kell képezni mindkét seregintézmény számára, olyan fokon, hogy a honvéd intézetekben képzettek szakmailag megállják helyüket a közös hadseregben is. Csakis a színvonal emelésével érhető el, hogy az ajtó mindkét irányból átjárható legyen: ne csak a .közös — í|gy is mondhatnánk: osztrák — iskolákon végzett magyarok és nem magyarok léphessenek át a honvédséghez, de honvédtisztek is a közös hadseregbe.

Az osztrák fél azt szeretné, hogy az ajtó csak egy irányból, a közös hadseregtől a honvédség felé legyen átjárható. De még ettől sem boldog a bécsi hadügyminisztérium. Hiszen az áthelyezések osztrák képzésű magyar tisztéktől fosztják meg a közös hadsereget, s általuk a honvédség erősödik szakmailag. De ami Becsben igazából elfogadhatatlan: az, hogy honvéd képzésű, tehát kétszeresen megbízhatatlan tisztek „hígítsák föl” a közös hadsereg állományát. Bonyolítja a dolgot, hogy a magyar fél sem boldog a közöslöktől áthelyezettek- fyel: eljövetelükkel „odaát” megint apadt a magyarok arányszláma, itt viszont ők mégiscsak valamiféle „labanc” szellem képviselői. De áthelyezettek és vezényeltek nélkül a honvédség kezdeti gondjai megoldhatatlanok; a Ludovika első tantestületét is a közös hadsereg magyarjaiból kell majd összeverbuválni.

A múlt század hetvenes éveiről összeállt sztereotip kép elmaradhatatlan tartozékai a „pajkos kiskadétofc”, a nyalka operett-hadnagyok és „nótás kapitányok”; nem hiányozhat a „snájidig” sétagalopp a promenádon, halk sar- kantyúpengetés a báli parketten, karcsú baronesszék oldalán, meg a tükörtörő kávéházi mulatozás, „Nachtmusik” orgonaillattal, kardpárbaj „bandázs nélkül”, pezsgősüveg pukkanása a szeparéban, és persze, pisztolylövés a szálloda hajnali csöndjében... Mindez égi mása a közös, de nem a honvéd tisztikar életének. Olvassuk csak, mit ír a Pesti Napló 18712 júliusában: „A honvédség jelenlegi állományához mérve a szabályszerű létszámból mintegy 2500—2700 hiányzik ... Pedig ha valahol, úgy Magyarországon van elég anyag, melyből honvédségünk tisztikara megoldható ... A magyar gentry könnyen válhatnék azzá, amivé a porosz nemesség lön: a hadsereg egyik legfontosabb tényezőjévé, azon osztállyá, melynek egyik hivatása a katonai téren szolgálni a hazát. De ez a társadalmi osztály... ez ideig nem karolta fel annyira a honvédség ügyét, mint a cél nagyságánál fogva várható vala.”

Az elszegényedő dzsentri, ha megy is a hadseregbe, bizony, nem a honvédséghez igyekszik, „mesterlegényből csiszlikelt” hadnagyocskák közé, akik kötelesek előre szalutálni a császári és királyi „lajdinánt” uráknak. A Noszty Ferik, Gyurkovics-fiúk a közös hadseregbe törekednek, ott is az igazán „gentlemanlike” lovas fegyvernemhez. Eljön majd a honvédségnél is a „csókos huszárok” időszaka, de csak később, a nyolcvanas évek végétől; itt is a lovasság lesz az arisztokrácia és a dzsentri gyülekezőhelye, míg a tisztikar általános bázisává igazából a hivatalnokréteg válik, s az marad majd a Horthy-rendszer- ben is. De — bármily furcsán hangzik — a 70-es évek honvédségének állapota még leginkább az 1945 utáni demokratikus hadseregre emlékeztet, amikor a parancsnoki állomány törzsét egyrészt az ellenállásban résztvett vagy reakciós szemléletű régi tisztek alkották, másrészt 19-es veteránokból, a spanyol polgárháború önkénteseiből és partizánokból toborzott újak; a pótlást pedig a

242