Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XXI(V. (életrajzi esszé)
a magyar hazát”; aztán a lázadó nemzetiségek kegyetlenkedései következnek, majd Isaszeg, a lengyel—magyar sorsközösséget jelképező Bem apó, Világos után pedig Garibaldi és Tünr István. A zárókép: „Hungária és Itália; a két gémius lábánál megértésben egyesül a szabadságáért harcoló két nemzet.” Már nem tudhatni, hogy az elkövetkező 1929-es júniusi záróünnepélyen Österreicher György, első évét végzett akadémikus cseh zsebrákként garázdálkodik-e a kormáiyzói tribün előterében, vagy épp a fekete sereg harcosának jelmezében kergeti a huszita és török martalócokat; tény viszont, hogy a „turáni testvérnép” rablóhaddá degradáltatok: az utolsó jelenetben Magyar Balázs huszárjai kergetik meg az olasz népet fosztogató janicsárokat. A zárókép pedig: „Hungária és Itália koszorút nyújtanák Mátyás királynak”. Az 10(27-es titkos megállapodás szerint Olaszország valóban elkezdi a fegyverszállítást: 1028 januárjában kirobban a szentgotthárdi botrány. Osztrák vámosok felfedezik, hogy egy veronai magáncég öt bérelt teherkocsijában nem gépeket, hanem fegyvereket, géppuska-alkatrészéket szállít. A kisantant-dip- lomácia igyekszik kihasználni a lehetőséget. A Népszövetség tanácsa napirendre tűzi az ügyet, bizottságot küld. De az idők megváltoztak: a franciák ugyan támogatják keleti szövetségeseiket és büntető szankcióikat követelnek Magyar- ország ellen, de a brit külügyminiszter, Chamberlain — tekintettel ÍMussolini „érzékenységére” — igyekszik elsimítani a botrányt. A szentgotthárdi ügy zárja le (Magyarország és a kisantant-államok közti viszonylagos béke-időszakot. Bethlen mind nyíltabban hirdeti a revíziós politikát. Március 4-i debreceni beszédében hangsúlyozza, hagy äz ország békét akar, keresi a megegyezés lehetőslégét, de a jelenlegi (határokba bele nem nyugodhat, és sohasem mondhat le fajának egyharmadáról. Három héttel később a Daily Mail közli (Rothenmere Mussolini-interjúját: „ Egy békeszerződés nem lehet sírbolt”. Közben olasz képviselők csoportja vendégeskedik Budapesten, áprilisban pedig Bethlen látogat ismét Olaszországba. Egy pillanatra még Benes is megzavarodni látszik: április 10-én az amsterdami Telegraf tudósítója előtt kijelenti, hogy lehet tárgyalni a revízióról, hisz a csehszlovák állam sem állította soha a jelenlegi békerendszer ideális voltát. Május végén élesedik az olasz—jugoszláv ellentét, Belgrádiban tüntetnek Mussolini ellen, a tömeg olasz zászlókat léget. Június elején pedig — egy időben a szentgotthárdi ügy népszövetségi lezárásával — Mussolini hivatalosan is megerősíti a Rothermere-nyilatkozatban mondottakat: „Magyarország, amely- nők népe jobb sorsot (érdemel, számíthat Olaszország barátságára.” Nyilvánvaló, hogy a szenátusiban mondott beszéd valójában Belgrádnak címzett fenyegetés. Június 2'1-én viszont a kisantant külügyminiszterei szögezik le a bukaresti konferencián: szembeszállnalk „bármilyen kísérlettel, amely a trianoni szerződés megváltoztatására irányul”. Az angolok most már sokallják a lármát; Chamberlain — Mussolinit ellensúlyozandó — július 4-én kijelenti a brit parlamentben: „Senki sem szolgálja a béke érdekét azzal, hogy a nemrég megkötött béke revízióját javasolja.” A National Rewiew aznapi cikkében érzelgősségnek nevezi a revíziós óhájt: nem tagadja a magyar panaszok jogosságát, de „a háborúban egyik (vagy másik Ifiéinek el kell pusztulnia”. Kiét héttel később a francia szocialisták kongresszusa állást foglal a békeszerződések békés felülvizsgálása mellett; a Journal des Débats viszont vezércikkben támadja a határozatot: revízió csak háború által lehetséges! Augusztus 13-án viszont a brit Sunday Times közli „Európa legrégibb miniszterelnökének”, Bethlennek nyilatkozatát: a Duna-mödence gazdasági integrációjának kizárólag a kisantant 231
