Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XXIII. (életrajzi esszé)
Megszoktuk, hogy a békeszerződés katonai rendelkezéseinek kijátszását is a Horthy-rendszer bűnei közé soroljuk. De — változatlanul fenntartva, hogy a hadsereg szelleme a kezdetektől reakciós, az agresszív és irracionális katonai ideológia pedig „ön- és közveszélyes” — ki kell mondani, hogy az adott helyzetiben a csalás indokolt volt, sőt: kényszerszülte kötelesség lett volna még egy demokratikus rendszer számára is. Hiszen a magyar hadseregbe tartozó hét gyalog és egy lovas seregtesttel, a hét kerékpáros zászlóaljjal és némi határőrséggel szemben a kisantantnak repülő, páncélos és légvédelmi alakulatokkal megerősített 76 gyalog és négy lovas seregteste állt. Amellett tény, hogy valójában a békeszerződést a másik oldalon is megszegték. A katonai cikkelyek bevezetője ugyanis kimondja, hogy Magyarországot az alább következő előírások betartására az általános, tehát a győztes államokra is érvényes léfegyverzés érdekében kötelezik. Igazából viszont mind a nagy-, mind a kisantant folyvást és igen gyors ütemben feilesztette a maga hadipotenciálját, természetesen minden ellenőrzés nélkül. A szigorú megkötések az mellett is eléggé laza ellenőrzés elegendőek voltak aíhlhoz, hogy — dugdosott létszám és felszerelés ellenére — az amúgy is roppant különbség folyvást és gyorsuló ütemben növekedjék. A „hivatásos hadsereg” jóval magasabb zsoldja önmagában is eléggé megterhelte a hadügyi költségvetést, de az ország általános gazdasági helyzete is kizárta a „bújtatott” fejlesztés számottevő felgyorsítását. A zsoldos hadsereget vegyes dandárokba szervezték. Ezek hadrendje: gyalogos zászlóaljak, lovas vagy kerékpáros egység, tüzér, híradó és vonatalakulatok. Így volt némi lehetőség a fegyvernemek viszonylag kedvező elosztására, s elvben arra is, hogy mozgósításkor e dandárokat „iikreződéssel” hadosztályokká fejlesszék. De ennek a hadseregnek mozgékonysága — akkor, amikor a korszerű stratégia és taktika a gépesítésre épül — a ló és kerékpár sebességére korlátozódik, s ez eleve kizárja a gyors mozgósítást és összpontosítást. Tehát az akkori honvédség a „megengedett” védelmi funkció ellátására is alkalmatlan volt; legfeljebb belső karhatalomként állhatta volna meg a helyét, az ország népe ellen, amelynek védelme egyik eszmei feladata volt. Az antant ellenőrizte zsoldoshadsereg időszakában, 1927-ig kimaradnak a katonai kiképzésből az 1902 és 1907 között születettek, mintegy 300 ezer hadra- fogbaitó férfi. Amellett csaknem lehetetlen mind a tiszti és altiszti kar, mind a legénység szintjén a korszerű harcászati és technikai ismeretek elsajátítása. Tény, hogy a magyar hadsereg a békekötést követő 12 esztendőn át a szó szoros értelmében ütőképtelen, s az utána következő néhány év feszített üteme sem elegendő arra, hogy elérje a korszerűség minimumát. Pár esztendeje beszélgettem a régi csehszlovák hadsereg volt tisztjével, .aki végignézte a magyar csapatok 1938-as átvonulását a komáromi hídon. „Biciklisták, gyalog menetelő katonák, lovas'kocsik, öszvér hátára szerelt géppuskák ... Ezek elől vonult vissza a mi motorizált tüzérségünk, a páncélos egységék, a géipkoosizó gyalogság!” És ez a kép alig változik a Donhoz való menetelés időszakáig. A legénységi állomány kényszertoborzások segítségével is csak 19i25-re éri el a 22 ezres létszámot, amely még kétharmada sincs a békeszerződésben engedélyezettnek. Az Ellenőrző Bizottság rájön a visszaélésekre és 1926-ra nem engedélyezi az újabb toborzást. De tulajdonképpen ez az utolsó komoly beavatkozás. Idéztem már Bethlen 1926. szeptemberében leírt mondatát: ,,A következő lépés a katonai kontroll lerázása és katonai fegyverzetünk kiépítése kell legyen ...” Érdemes most tovább idézni: „ ... evvel párhuzamosan mind 162
