Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Alföldy Jenővel

nyilvánítjuk egyúttal másodlagosnak vagy „mellékvonalnak”, Aranytól Babitsig és Szabó Lőrinciig, hanem a „fővonal” költőinek munkásságában is szörnyű szelekciót kell véghezvinni a következetesség kedvéért. Ott van például Petőfinek a Tündér- álom című verse. Erősen eltér a politikai költemények Petőfijétől, s ha iskolai tanulmányaimból fölelevenítem, hogy milyen tálalásban kaptunk Vörösmartyt, akkor azt mondhatnám: a Tündérálmot akár Vörösmarty is írhatta volna, mégpedig „a romantikus álmodozás korában”. Vagy ott a Négyökrös szekér. Szerintem az is a „fővonalon” ballag, mint minden remekmű. De figyeld ezt a Petőfi-verset, 1845- ből, alig huszonhárom éves költő írta: „Te sem termettéi ám szakácsnak, Magyar- ország, édes hazám! A sült egy részét nyersen hagynád, S elégetnéd más oldalán.” Nehogy így járjunk mi is egyszer a kirekesztősdivel. S milyen időszerű ez a verse is: „Kalmáridőket élünk mostanában, Egy pénzdarabnak nézik a világot, S ha a világ pénz, a költő mi rajta? A költő — mondják — hasztalan penész csak.” Baró- tian mondanám tanáromnak, Király Istvánnak: vajon nem minden igazi szellemi érték megbecsülésére van-e szükség ma, a „kalmáridők” idején? S azért mondanám ezt neki, mert vele mindig jól lehetett vitatkozni. Azért áll fölötte szememben a legtöbb, velekorú irodalomtörténésznek és irodalompolitikusnak, mert vele mindig vitába lehetett szállni. Ennék pedig az a magyarázata, hogy kiváló pedagógus. Találkoztam már olyan nézettel is, hogy nemcsak a politikai és társadalmi szempontból jelentős verseket, hanem a magánéletről szólókat is azok a költők teremtették a legmagasabb esztétikai fokon, akik nagy politikai lírikusok voltak. Nem Babits, hanem Ady, nem Arany, hanem Petőfi, nem Szabó Lőrinc, hanem József Attila írta a legszebb verseket a magánéletéről. Erre csak azt mondhatom: nehéz választani. Ugyanis egyik nem helyettesítheti a másikat. Mondok egy példát. A szocialista világnézetű József Attila olyan éles kritikai szemmel nézte a társadalmat, hogy élete utolsó évében így fakadt ki: „Zsoldos a férfi, a nő szajha”. Figyeld meg, mit mond ugyancsak 1937-ben Szabó Lőrinc: „Minden férfi bandita, minden asszony őrült”. A két költő különbsége hosszú tanulmányt érdemlőn benne van ebben a két sorukban. A zsoldos és a szajha az eldologiasodás, az áruvá silányult ember kifejezése — József Attila távolról szemléli őket: „szívüket el nem érhetem”. Szabó Lőrinc a személyes tapasztalat kínját panaszolva teszi hozzá ítéletéhez: „Gyomrom, agyam tele van, öreg undor éget”. Az emberi természet felől mondja a férfiról, hogy bandita, s az asszonyról, hogy őrült: mintha mindenkiben volna valami eredendő agresszivitás, kiszámíthatatlanság, ami gyógyíthatatlan. József Attila hitt abban, hogy az ember megváltoztatható; ha az ember árujellege megszűnik, a társadalmi felszabadulás meghozza a lélek szabadságát is. Szabó Lőrinc viszont úgy beszél az emberpárról, mint valami ősi determinizmus rabjairól. József Attila a társadalom, Szabó Lőrinc pedig a magánember betegségéről beszél. Hajlok arra, hogy József Attila dialektikus elméje itt mélyebbre lát, de Szabó Lőrinc indulata, úgy érzem, a költői hitelesség szempontjából nem marad el tőle, sőt, még nagyobb küzdelemre késztet bennünket, hogy szembenézzünk az emberi természettel, s létünkkel válaszoljunk neki — cáfoljuk meg, ha tudjuk. Vajon a hasonlóság ellenére (valószínűleg hatott is egymásra a két költő, nem tudom, ki a másikra), pótolhatná az egyik remekmű a másikat? A fővonal-elmélet nem segít ennek eldöntésében. S néha mulatok magamban, mert a „fővonal” szinonimájaként gyakran használt „fősodor” szókép történetesen Aranytól származik, s ő sokszor ki- maradozik a fősodorból...

Vajon igazuk van-e azoknak, akik szerint a költészet jelenleg betegeskedik?

Kiváncsi volnék, ki merne a kérdésedre határozott igennel vagy nemmel válaszolni. A századvég kritikusai sem tudták, hogy a költészet, koruk költészete beteg. Pedig az Arany és Ady közötti időszak valóban betegnek mondható. De ki volt az, aki egyértelműen ki merte mondani az anatémát kora legjobbjairól? Gyulai Pál, a konzervatív kritikus, aki rendíthetetlen biztonsággal vallotta, hogy Vörösmarty remeke, A vén cigány, rossz mű, hogy Vajda János, Reviczky és Komjáthy másod150