Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - László Gyula: Főrangúak és kisnemesek "népművészete" (Borsos Béla: Magyar vadász lőportartók)
Főrangúak és kisnemesek „népművészete” BORSOS BÉLA: MAGYAR VADÁSZ LŐPORTARTÓK Borsos Béla, a nagy műveltségű építész és hírneves gyűjtő, nagyrészt saját gyűjteményéből gyönyörű színes felvételek kíséretében közzétett 40 agancs-lőportartót, amelyek valamennyije vésett-karcolt díszű. Ez a szép, gonddal .megírt könyvecske jónéhány kérdést vet fel, amelyek túlmutatnak e szerény „kézművesipari formán”. Magam, aki régész szemmel olvastam ezt a könyvet „népművészet, avagy tanult mesterek kezemunkája” kérdését vetném fel elsőnek. Borsos anyaga — ezt jól látja a szerző, a puska elterjedésével kezdődik (XVI. század) és a papírpatronokkal végződik a XVIII. század végén. De azt is kitűnően figyelte meg, hogy ez az anyag két részre bomlik: .természetim növény, ember és állat- alakos díszítményekre és mértani jellegű, mintás felületdíszekre. Az előbbiekben gyakran címerek, feliratok hirdetik egykori gazdáik pompaszeretetét. Ez a mozzanat ismét kettéosztja a kérdést, mert beleviszi a megrendelő és a kivitelező szerepét. Nyilvánvaló, hogy a megrendelő adta meg az ábrázolás tárgyát, a „novellát” és az ügyeskezű mester ezt véste-karcolta rá a lecsiszolt agancsokra. Alig hihető, hogy az effajta vésnöki munka .külön mesterség lett volna, megélhetést biztosított volna egy- egy mesternek. Viszont a vésett vonalak, a finom árnyalatok nagy gyakorlatot, biztos kézjárást mutatnak. Ez megadja a feletetet, hogy hol kell .keresnünk e darabok mestereit: a rézmetszők körében! Ezek néha kollégiumok neveltjei voltak. Tudunk például a debreceni kollégium rézmetsző iskolájáról. Ezt a szerző is jól .látja meg. A középkor végén egyre terjedő könyvnyomtatás is fametsző, rézmetsző mestereket nevelt a záródíszek, címlapok stb. elkészítésére. Ezeken kívül kiváló rézmetszők dolgoztak a portré területén. Nos, a metszés nyugodt, biztos kezet kíván, mert vonalakat javítani, kitörölni nem lehet, legfennebb az alap kivakarásával, de ez agancsok esetében nehezen menne, nem is találunk ilyenféle példát a lőporos szarukon. Ügy látszik nem tévedünk tehát, hogy a főrangúak, gazdag polgárok számára .készült portartószaruk mesterei a réz- és fa- metszőik voltak. Mintakönyveik, céhes vándorútjaikon gyűjtött jegyzeteik nagyjából azonosak lehettek a kor bútorfestőinek mintakönyveivel. Művészeti teljesítményük ennek ellenére bizony néha kezdetleges, igazán magas mérőével mérhető mű alig akadt közöttük. Ezzel szemben kitűnően értettek a vésés-karcolás munkájához. Ugyanazok a mesterek végezték a díszfegyverek, nyeregkápák csontlapjainak vésését is. A főrangúak elsőrendű mestereket szerződtettek és a termés közt akad igazi magasrendű felületdíszítés is. Teljesen más világba jutunk a kisnemesek környezetében. Itt a népi faragóművészet mintakincse jelenik meg és közöttük a népművészet remekműveit találjuk. A természeti képek helyett itt tömör és rendezett körzőjáték szépségei jelennek meg. Az apró minták ismételgetése a felület ütemrendjét, gyönyörű ritmusát adja. Ahol azonban utánozni akarják a természethű mestereket, ott bizony sajnálnivalón együgyű vésetek kerülnek a portartókra. A budai vár ásatásakor előkerült egy csontfaragó műhely. Lehetséges, hogy az agancsok lefűrészelését, a „kábelezést” ilyenfajta műhelyek készítették, s ezeknél vásárolták a „nyers formát” a vésők, illetőleg megrendelőik. A portartók a Balti tengertől a Balkánig megtalálhatók, de mind számban, mind formagazdagságban hazánk vezet. A népi faragó-véső mesterekkel kapcsolatban Bátky Zsigmond már a század ele1146
