Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 12. szám - Száraz György: A tábornok XXXII. (életrajzi esszé)

nem óhajt fölöslegesen kockáztatom. Csöppet sem erőlteti a hivatalos együttműködést a zűrzavarban vergődő weimari köztársasággal — fölösleges ingerelni a franciákat! —, de a „fekete vonalat” végig fenntartja az elkövetkező években, ám sakkal óvatosabban. Bizonyára a „hosszú táv” lehetőségét szimatolja a militarista-nacionalista erők szervezkedésében. 1921. augusztus 1-én arról beszél a minisztertanácsban, hogy vállalni kell a „rossz kompromisszumot”, Burgenland elcsatolását, mert „nekünk reményünk lehet az, hogy Tótföldet és Erdély nagy részét, a Bánátot kedvező külpolitikai konstellációk esetén visszaszerezhetjük... de a kedvező konstellációt e területek visszaszerzése tekintetében csak Németország adhatja.”

Bethlen tehát „befektetésiképpen” pénzzel támogatja a Magyar—Német Bankon keresztül az osztrák és német militarista szervezeteket, sőt egy ideig az orosz és ukrán emigrációt is. De a titkos vonal tulajdonképpen kettéágazik. A szélső jobboldal — Gömböseik, a MOVE, az „ébredőik” vezérkara — tartja a kapcsolatot a weimari német és az osztrák köztársaság ellen szervezkedő „ultrákkal”, a kormány pedig inkább a „lojális”, az államhatalomba beépült revansista-militardsta körökkel. Gömbösék a Hitlert támogató bajor tiszti csoport fején, Ludendorff tábornokon át eljutnak a Münchenben szerveződő náci párthoz is, miközben Bethlen — 1923 februárjában — von Seeckt tábornokkal, a Reichswehr-szervező német hadügyminiszterrel tárgyal egy Csehszlovákia elleni közös akció lehetőségeiről.

A titkos kapcsolatokat óvják az idő előtti lelepleződéstől — ez olyan jól sikerült, hogy a tények nagy része máig is homályban maradt —, főiként a nyugati hatalmak miatt, de azért is, mert a német kormány joggal minősítheti ezeket a weimari köztársaság biztonságát veszélyeztetőnek. De Bethlennek azt is tudnia kell, hogy a „fekete vonalat” kezében tartó magyar szélső jobboldaliak — akiknek megvan a maguk külön útja a nem sok diplomáciai érzékkel rendelkező kormányzóihoz — bármikor elkövethetnek a rezsimre kompromittáló ostobaságot, amellett arra is hajlamosak, hogy türelmetlenségből vagy egyszerűen hatalomvágyból ellene forduljanak.

Ebből a szempontból is érdekes a levél, amelyet Bethlen 1922. augusztus 11-én küld a kormányzói kabinetiroda főnökének. Közli, hogy a német követ „neheztelőleg hozta szóba”, miszerint „a kormányzó úr őfőméltósága, valamint a magyar kormány tagjai a jelenleg uralmon levő német kormánnyal, illetve kormányzati iránnyal ellentétes felfogású német politikusokat és magánegyéneket kihallgatáson fogadnak”. Ez — a követ felfogása szerint — veszélyezteti a két kormány közötti jó viszonyt, és „magyarázza azt a magyarellenes hangot, melyet a német sajtó mostanság mind jobban megüt”, ö — Bethlen — válaszul hangsúlyozta, hogy minden kormány elemi joga, azon személyek megválogatása, akikkel összeköttetésben állni jónak lát”; a kormányzónak pedig igen sok ismerőse van „a régi német rezsim” kiválóságai között, „különösen katonai körökből”, s ezek előtt már csak udvariasságból sem csukhatja be az ajtót. Mindez nem jelent a német kormány iránti illojális magatartást, még kevésbé azt, hogy itt bárki „annak megbuktatására paktálna”. Ennek ellenére ő mégis hajlandó arra a szívességre, hogy „amennyiben akár a kormányzó úr őfőmél- tóságánál, akár a kormány tagjainál németek audienciára jelentkeznének”, erről a követet értesíti, hogy az előzetes információkkal szolgálhasson. Természetes, hogy „a követ úr véleményezése által maguhkat megkötöttnek érezni nem fogjuk”, mégis kéri, hogy a kabinetiroda értesítse a miniszterelnökséget, ha a jövőben „németek kívánnak legfelső hely elé járulni”.

Bethlen levelében ott a burkolt szemrehányás; figyelmeztetni és korlátozni kíván, fokozni a maga ellenőrzését a veszedelmes kapcsolatok területén.

A weimari köztársaságban ekkor polgári közóppártok és szociáldemokraták koalíciója kormányoz, s nemcsak az csökkenti a jobboldali militaristák esélyeit, hogy erős és szervezett munkásság áll velük szemben, hanem az is, hogy a kormánynak — amerikai és szovjet pénzügyi, kereskedelmi, diplomáciai kapcsolatok segítségével — sikerül megerősíteni a német állam helyzetét az antanthatalmak ellenében.

De Bethlent még nagyobb óvatosságra intheti a müncheni Hitler—Ludendorff puccs bukása 1923 őszén, — különös tekintettel bizonyos magyar vonatkozásokra.

1128