Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - Száraz György: A tábornok XXXII. (életrajzi esszé)
SZÁRAZ GYÖRGY A tábornok XXXII. De vitéz Jány Gusztáv karrierje most, 1931-ben még felfelé íveil. Ennek egyik állomása a Ludovika parancsnoksága. A december hanmadiki tüzér ünnepségen már ő mutatja be a Szinay-féle „hagyományos” virágáldozatot Szent Borbála oltárán. Alighanem végigun atkozza a vívóteremben bemutatott „tartalmilag is elsőrangú, történelmi hűséggel megírt darabot” Bem apóról — Szent Borbála megszemélyesítője „Lovass Túli úrleány” —, s legfeljebb a szerző Szathmáry Lajos akadémikus nevét jegyzi meg magának: „művészkedő ifjú”, aligha jó katona... És valószínűleg komor ábrázattal hallgatja a vacsoránál „a tréfás Borbála-tekercs dörgő hangú felolvasását”, s talán még a másodévbe lépett tüzérek ülepére mért férfias botütések sem derítik fö'l igazán. Három nappal később a „Miklós-ünnep”, a kormányzó nevenapján, már szikárabb szellemben zajlik. Az „[irodalmár” Illy Gusztáv és a muzsikus Pórffy aligha leli sok örömét az előkészítésiben: az énekkar előadja a derék Rózsás százados megzenésített költeményét, aztán a Rákóczi megtérése következik Kacsóh Pongráctól, majd egy irredenta vers vitéz Samogyváni Gyula műveiből, aztán megint a kórus a Magyar Hiszekeggyel — és vége. Gyorsan kiderül, hogy az új parancsnok nem kedveli a iudovikáshoz méltatlan ripacskodást, még a hagyománytisztelet köntösében sem. Megritkulnak a jelmezes ünnepségek — Szinay tábornok „hattyúdala” volt a László-ünnep még június végén, amikor „szent királyunk” és páncélos kísérete érmeket osztogatott a hallgatóknak —, nincs helye többé dzsessznek, tánedalénefclésnek, Ha esek—Sajó típusú bolondozásnak: mindez zsidó találmány, élvhajhászásra, el puhulásra, deíetizmusra vezet! Vannak persze elkerülhetetlen társadalmi kötelezettségek. A februári Ludovika-bált majd „Jányné Öméltósága nyitja meg a háziasszonyok élén”, az akadémikusok pedig Napóleon ^-korabeli toborzójelenetet mutatnak be, „e célra felkért hölgy vendégekkel”; de ahhoz már bizonyára önfegyelem kell, hogy Jány Gusztáv elviselje a két cigány- banda mellett egy szerződtetett dzsessz-zenekar, sőt, egy bárzongorista jelenlétét is. De nem kedveli az „alpári” sportokat sem: hamarosan kitiltja az akadémiáról a labdarúgást és minden mást, ami test-testtel való érintkezést kíván: a „dulakodás” méltatlan a jövő tisztjeihez. Kádár Gyula írja, Jányt jellemezve: „Az ilyen típusú elöljárótól mindenki tart. Úgy vannak vele, mint Petőfi a Kárpátokkal: ,Csodállak, ámde nem szeretlek.’ Az általa megszabott három lépés távolságot senki nem lépi át. Nincs leereszkedés, nincs bizalmaskodás.” De elismerően említi az egykori tanulmányi segédtiszt, hogy parancsnoka szigorúan figyelte mind a tanárok előadásmódját, mind az akadémikusok tanulmányi eredményeit. Naponta látogatta a tantermeket és „csaknem minden hallgatót személyesen ismert: nem a velük való beszélgetések révén, hanem a tanórákon tett megfigyelései alapján”. „Személyes ismerőse” volt hát Oestenreieher György is, aki akkoriban talán ugyancsak a jó katonát látta elöljárójában; de csodálattal aligha .töltötte el a „civil műveltség” szemszögéből — se műveltségnek már akkor sem volt híján — eléggé bárdolatlannak tűnhető parancsnok személyisége. Viszont a szigorú és szoros tanulmányi felügyelet — amely bizonyára tükröződött az ugyancsak ellenőrzés alá vont tanárok követelményrendszerében is — alaposan megemeli az utolsó akadémiikusi év teljesítményének értékét. 1122
