Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - Császár István: Gyilokjáró (novella)
mert a mi határtalannak hitt szerelmünk nélkülözhetetlen szükségletté vált, a szükségletek rendszere pedig nem más, mint a kölcsönös függőség rendszere. Igen, összebújtam a színésznővel, mert: „Egyetlen emlber sem mondhat le arról a jogáról, hogy saját maga határozza meg önmaga törvényét, és, hogy egyedül ő maga legyen felelős e jog gyakorlásáért, mert ha erről lemondana, megszűnne ember lenni”... Hogy szó szerint idézzem neked a bennem rejtőző ördög Hegelét! Érted ezt?.... Egyébként: „Nem Hegeltől tanultunk mi dialektikát, versünkbe csaták tüzéből vettük át...” Bizony ám! A kaposvári színésznővel kezdődött. Mert hazautaztam Alizhoz és természetesen hallgattam arról, hogy kirándulást tettem a szabadság birodalmába... Arról, hogy a szerelmünk, ami saját egyéniségünk kiterjedése nyomán öltött formát, már kérlelhetetlen törvények által irányított idegen, halott világ, amelyben kudarcot vall az emberi lét. És tudod, ugyanakkor az a szörnyű, hogy egy másik bennem rejtőző antáhege- liánus öfrdög, angyál vagy csak ostoba, „tisztességes polgár” nem tudta megbocsátani ezt a lázadást. Nem tudtam magamnak megbocsátani. És, hogy bűnhődjek, gonoszul rongáltam mindent. Ha Aliz hazavárt estére, csak három nap múlva kerültem elő részegen. Amikor bízott bennem, átejtettem. Csak azért, mert vakon bízott. Mindent megtettem, hogy ne legyék olyan, amilyennek éppen hisz. Mert vakon hitt. Még jóságra is képes voltam, ha rossznak hitt. Egyszóval őrült bukfenceket vetettem, kövekbe vertem a fejemet, mint Don Quijote, amikor kötelességének érezte, hogy „igazi lovag módjára szenvedjen a szerelemtől”. Ekkor kérdezte Ágh Pista, látva otromba, esetlen gyötrődésemet,: „Dehát miért? Miért ez az egész?” Mondtam neki a kaposvári színésznőt. Mint okot. „Ilyesmi mindenkivel előfordulhat” — mondta Ágh Pista. Mindenkivel... Ki akar egyike lenni az egymásra mázolt mindenkiknek? „Ha elmondanám neki ...” — fontolgattam... „Ne mondd el, nem kell” — tanácsolta Ágh Pista. „Minek is mondanám? Megértené, megmagyarázná. Megbocsátaná. Mindig abban találja meg a győzelmét, hogy megért. 0 engem...” Nem is mondtam el neki ... Csak évekkel később, de akikor sem úgy, ahogyan történt. Ügyesen hazudtam egy mesét. És ő megértette, megmagyarázta és megbocsátotta. A mesét. De nem engem, önmagamat megvédtem attól, hogy a saját igényednek megfelelően értelmezhessen. Engem, a szeretet fasisztáját... Na, most pedig itt az idő, hogy kisalakozzunk. Gyere le és állj oda a sarokba. Rév Zoli levette a kockás flanellingét és lomhán mozogva elindult a kazán melletti vaslépcsőn. Én a nyomában. Odalent még mindig lustán, kényelmes unottság- gai megfogott egy hosszú, kampósviégű vasrudat, odatámasztotta a kazán falához és kézbevett egy másikat, aminek a végére, derékszögben könyvnagyságú kaparó lapátot hegesztettek. A mozdulatai egyre batározottdbbak lettek, hirtelen rántással, mintha titkokat sejtene mögötte, kinyitotta a kazán ajtaját, lehajolt és gondolkodva figyelte a nem túlságosan vastag sötét színű parazsat. A „tűztér” körülbelül három méter hosszú, egy méternél valamivel keskenyebb vörös fényű alagút volt. Nem álltam félre, ahogyan Rév Zoli ajánlotta. Elbűvölt a tűz elemi varázsa, mint gyerekkoromban, amikor még a városi lakásokat is vaskályhával, cserépkályhával fűtötték és a cserépkályhánk vasrostélyán keresztül néha óráikig bámultam a tűz életét. Még este is, már az ágyban fekve, a tűznek a falon kalandozó fénye csalogatott varázslatos álmokba. — Fasiszta... fasizmus ... — Mondta Rév Zoli — Egyáltalán, mit jelentenek ezek a szavak? Fascio: az összekötözött vesszőnyaláb. Mussolini fasoista feketeingesei. Fa- oetta nera: fekete ing, ingecske ... Hitler ... Geheime Stadtpolizei... Ágh Pista sem úgy értette, hogy a szeretet hitleristája, vagy nemzeti szocialistája vagyok! Mindent elködösítő szavak... 1105
