Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - A kultúra esélyei. Szergej Zaliginnal beszélget Pete György (Fordította Földeák Iván)
A kultúra esélyei SZEHGEJ ZALIGINNAL BESZÉLGET PETE GYÖRGY Szergej Zaligin a kortársi szovjet-orosz próza egyik leghatározottabb, legeredetibb egyénisége, öt, magyarul is megjelent. könyve s állandó jelenléte az irodalmi sajtóban szintén ezt igazolja. Nem udvarias érdeklődő, kultúránk, irodalmunk igaz híve és barátja. Rokonszenvének mélyek a gyökerei. Darvas Józsefhez alkotói barátság fűzte, több írásában is megemlékezett magyar írótársáról. Móricz Zsigmond munkássága is elevenen foglalkoztatta s noha csak fordításból ismerhette a nagy magyar realista írót, értékes esszében vallott róla. Sokszínű, soknemzetiségű és soknyelvű világban élünk. A sokszínűség, a kultúrák párhuzamos egymás mellett létezése azonban korántsem jelent egyenlő esélyt. Hogyan látja, van-e a kis népeknek lehetőségük, hogy megőrizzék önálló kultúrájukat? Ügy érzem, ez a kérdés nem létezik, viagy inkább úgy fogalmaznám, hogy elvileg megoldottnak tekinthető. De csak elvileg. A kisebb lélekszámú népek is képesek megőrizni szuverén nemzeti kultúrájukat. Ez azonban különböző társadalmi, történelmi feltételek közepette eltérő módon valósul meg. A lehetőség adott. Társadalmi munkában az Oroszországi Föderáció Írószövetsége prózai szakosztályának az elnöke vagyok. A mi, oroszországi prózánk közel 70 nyelven születik, ennyi saját irodalmi nyelvvel és irodalommal rendelkező nép és nemzetiség él a legnagyobb köztársaság területén. ^ megállapíthatjuk, mindegyik irodalom él és gazdagodik. Vannak viszont szimptómák, melyök arra utalnak, hogy a kis lélekszámú népek kultúrájának dédelgetésében néha átesünk a ló másik oldalára. Egy kultúra, irodalom, ha tovább akar fejlődni, kell hogy rendelkezzék bizonyos alappal, múlttal, történelmi gyökerekkel, önállóan meg kell állnia a saját lábán ahhoz, hogy korszerű, világirodalmi rangú értékeket is létrehozhasson. Néha túl nagy reményeket fűzünk, vagy inkább túl sokat várunk egy-egy kevésbé fejlett nép kultúrájától, s azt látjuk, hogy mégsem fejlődik. Támogatjuk, ösztönözzük, de háttér nélküli lévén, mesterségesen sem tudjuk életben tartani. Ez szerencsére meglehetősen ritka eset. Ügy vélem, nálunk éppen abban az értelemben, ahogy előadtam, megértették ennek a kérdésnek a kétarcúságát és bonyolultságát. Példát is mondhatnék. A messzi észalkon állami szervek komoly propagandamunkát folytattak a szülök körében, hogy gyermekeiket adják be internátusba, ott lakjanak, tanuljanak. Ennek eredményeképp 8—10 év elmúltával a diákok a tananyag szempontjából felkészülten távoztak onnan, azonban elveszítették összes hagyományos ismeretüket, jártasságukat és készségüket, amit pedig szinte az anyatejjel szívtak magukba, amit őseik, apjuk, nagyapjuk a nehéz körülmények között természetes módon sajátított el. S itt nem elsősorban arról van szó, hogy elveszítették hagyományos, ősi, esetleg addig szájhagyomány útján megőrzött kultúrájukat, de elveszítették számos, a gyakorlati életben nélkülözhetetlen jártasságukat és készségüket. Nem tanulták meg a rénszarvas tartást, képtelenek voltak vadászatból, halászatból eltartani magukat. Ami viszont az újonnan szerzett ismereteket érinti, az intemátusi tanulás ellenére elég nehezen tudtak versenyre kelni a velük együtt tanuló orosz gyerekekkel, akik már otthonról komoly kulturális útra- valót hoztak. Qtt pedig, ahol az emberek a gyakorlati életben nem állnak elég biztos lábakon, kétséges komoly kulturális eredményeket elvárni. Nem a pragmatizmus be995