Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Ágh István: Szabó Pista vidám, verses meghívása
ÁGH ISTVÁN Szabó Pista vidám, verses meghívása Utolsó éveiben nagyon elvonultan élt. Egymástól kérdeztük, barátai, ki hallott róla? S legtöbbször egyikünk sem tudott mondani semmit. Elbújt az egyik zuglói hetedik emeleten. Telefonja nem volt, nem szerette a rányitó látogatót, a véletlen találkozásra alig volt valami esély. Csak aki ismerte, az következtethetett: agyonolvassa magát, aggodálmasan dolgozik, talán kórházban van. Pedig nem volt természete az aszkétifcus magány, ha kiderült a sókat borongó idő, ha egészsége jobbra fordult, ha kiadták írásait, könyvét, egyszerre otthonosabbnak érezte a világot, a búvópatak-barátság úgy folytatódott, mintha tegnap búcsúztunk volna el. Csak az idő ritkán derült ki, írása ritkán jelent meg; ő maga testben-lélekben törékeny, az elveszett Cserszegen, s a mindenkori Budapesten hazátlanul otthontalan maradt. Nem lehetett volna-e türelmesen oldozgatni a görcsöt, melyet a történelem olyan kusza csomóra kötött? ő volt az a paraszt, akinek elvették a földjét, és ő az az intellektus, aki nem látott cserébe morált, pallérozottságot, lakható életet. Jussot és nem segélyt akart. Innen kell emlékezni rá. Aki nem ismeri, vagy nem akarja tudni az alapokat, látszatokba téved. Mi sem könnyebb, mint az esendőségből, érzékenységből, faluról városba kerülésből magyarázni. Hát ne lássa esendőnek senki! Majd ő jelentkezik! A kórházból sohasem tudatta magát. Idegesítette a Hogy áll az egészséged? — Mit dolgozol? — kíváncsiság, hiszen azt kellett volna megvai- lani, amit a másik vereségnek hihet, pedig éppen ő volt az, akit nem lehetett befogni, könnyű alkalmaknak nem engedett sem az életben sem az írásban. „Az ember megőrül, ha nem játszhat” — írta 1973 tavaszán Máriaremeté- re, Ábránd utcai albérletünkbe. Már nem találkoztunk olyan sűrűn, mint tíz évvel előbb, mikor még szomszédok is voltunk. Gyakran jártunk egymáshoz, beszéltünk telefonon. Magunkról kevés szó esett, vagyis keveset beszélt magáról, én meg hozzáhangolódtam, s lettem a hallgatója egyből papírra vethető, kerek, szabatos történeteinek. Mennyi megíratlan mű apja világháborús élményeiből; Boszniáról, melynek még földrajzát, éghajlatát, utcáit is tudta apja és Ivó Andric kettős hitele nyomán. Micsoda nagy novella a kiskatona tébo- lyodott, derékszíj-tipró tánca a búzavetésen!? S az utolsó tehén regénye. Okos és gondolkodtató esszék Tolsztojról, Dosztojevszkijről, Goncsarovról, Andrisról. Néprajzi kútfőhöz méltó tudás. És rengeteg játék, évődés, betlehemes mas- karázás gyermekkonunkkál. Akkor több volt a játék, s nemcsak a sűrűbb találkozás miatt, s talán nem is védekezésül. S ez a levél1, mintha* oda hívott volna vissza megint, a Varázslat kertjébe, mikor éppen megjelent a Ne nézz hátra kötet. Ä cím önmaga biztatása egy új írói korszak nyitására. Frissen, fölszabadult remekművekkel jelentkezett az Üj Írásban. Azt hittem, régi nagy előadásait most már igazán papírra veti, s megtetézi. De három év múlva meghalt. 1976 márciusa nemcsak személyes tragédiát hozott alattomos vírusaival, ránövesztett még akkora irodalomtörténeti hiányt is, amit helyette nem tud senki betömni. Nekem ez a levél az utolsó fölszabadult híradás: menjek el hozzá, s íme, milyen tréfás fickónak fogom találni. Közre bocsátom, hadd vessen a szomorú arcra egy csöpp mosolyt. 154
