Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Asztalos István: Változó fénytörésben (Somogyi Tóth Sándor: Huszonegy korsó sör
Változó fénytörésben SOMOGYI TÖTH SÁNDOR: HUSZONEGY KORSÓ SÖR CÍMŰ KÖNYVÉRŐL Aki otthonra lelt már egyszer Somogyi Tóth Sándor írásaiban, novelláinak gyűjteményében ismerősökre talál. Dejá vu: mintha láttuk volna már valahol ezt a rendezőt és ezt a nagymamát, ezt a feleséget és ezt a pézsmaillatú szeretőt, mintha láttuk volna már ezt a szerepjátszó blazártságot s ezeket a helyzeteket. Mintha ez lenne az a rendező, aki a Próféta voltál, szívem fogadásain két pohár szesz közt ünnepeltette magát, s mintha ez a poszthumusz megidézett nagymama üldögélt volna derűs ren- díthetetlenséggel a Gabi családi körében egy kor hullámtörőjeként. Ismerősök vonulása: amit tudunk róluk, magukkal hozzák, múltjuk van, mint mindnyájunknak, s aki múltjukban eligazodik, jobban megérti Somogyi Tóth Sándor új kötetét. Mert — mint mindig — eloszlik most is a dejá vu; az ismerősökről kiderül, hogy mégsem őket láttuk, vagy ha őket, hát megváltoztak, mint a körülmények, mint a velük, néha általuk, néha ellenük forduló világ. Somogyi Tóth Sándor szüntelenül változó fénytörésben vonultatja csapatát: főszereplők szorulnak a perifériára, s a periféria vándorai hirtelen premier planba kerülnek. S mint a festő, ha egyazon paletta színeiből nem kever soha két azonos árnyalatot, úgy változnak szakadatlan vándorlásukban Somogyi Tóth Sándor hősei is. Így lesz az életmű egyetlen egység, s ami az életmű egységét adja, az teszi egy testté a kötetet is. A motívumoknak ez a szakadatlan vándorlása, ahogy írásról írásra változva s mégis továbbélve a könyv éltető vérköreiben keringenek, mint testben a vér. Különösen így van kötetindító novellaciklusában: így köti első négy írásához az ötödiket a motívumok vérrokonsága, s így lesz belőlük szinte már regény: a generációk hasonlatosságának laza szövésű regénye. Mint cserépnyi földből a virág, úgy nő ki a ciklus minden írása az első novellából. A nemzeti díjas rendező, bálvány és bűnbak, esztétái csatározások gyakran vesztes hőse a fiára vár. Tisztázniuk van mit; a fiú felnőtt, az élet vár rá, szembe kell néznie vele. Ez a tét: tigris lesz belőle vagy birka, megáll-e erősen megvetett lábbal az életben, vagy nem lesz, csak örök megfutamodó. S a rendező játszani kezd: szerepet ölt, ideges kapkodással cserélgeti pózait; színházat csinál egymásnak apa és fia, agyafúrtak és gyanakvóak: egy ostoba komédia ripacs színészei. Az őszintétlenség díszelőadásába végül mégis bevetül egy idegen árnyék: a halott nagymama. Amíg élt, összetartotta a családot, talán azzal, hogy annyira más volt, mint a család: egyszerű volt és őszinte. Halála után egymás torkának esik s széthullik a család, s izgatott körökben kerülgeti felkísértő emlékeit: hosszú beszélgetések tárgya, minden gondolat tőle indul s végül hozzá érkezik, filozófiák s tragikomikus jelenetek középpontja lesz, míg végül az olvasó gyanakodni kezd. Ne gyanít- son-e többletet, a nagymama filigrán figuráján átvilágítva ne kerese-e éppen benne, mögötte a jelzést, mely az első pillanatra zagyva dialógusoknak új értelmet ad. Nem jelkép-e éppen ő: egy őszintébb és tisztább múlt jelképe, mely látszólag tehetett még csodát, összetartván e széthullani készülő generációt? Tétován áll gyanújával az olvasó: vajon nem a prófétai kor árnyai kísértik-e, s vajon nem fölöttük hangzik-e az ítélet: elhallgatott betegség gyötörte őket régen már, mint a nagymamát a rák. S a reménnyel áltató önvigasztalás is csak ártott; mire a szemébe néztek, az ajtóban állt már a vég. „Volt itt valamikor egy család” — volt itt valamikor egy nemzedék, s felnőtt vele egy másik, hogy ijesztő kijózanodások után egy prófétai kor útjára már a nagymama ezüst és rózsaszínű emléke nélkül lépjen. Nem jogerős azonban a csábító olvasat, Somogyi Tóth Sándor nem tudja végül jelképpé emelni a nagymamát: túlságosan sokat mutat meg belőle s ezért túlságosan 569