Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Kiss Ferenc: Csoóri Sándor I.
KISS FERENC Csoóri Sándor I. A beérkezés Azok a költők, akik a „fényes szellők” első hullámának magját alkották, Csanádi Imre, Kormos István, Nagy László, Juhász Ferenc, az utóbbi kivételével már a fel- szabadulás előtt is verseltek, s valamennyien ismert költők voltak, mikor Csoóri Sándor — gyér és visszhangtalan kezdemények után — nagy feltűnést keltő verseit 1953 augusztusában a Csillagban és az Irodalmi Újságban közzétette. A visszhang aránytalanul hangosabb volt, mint a versek ereje, mert az ország az új kormány- program, a dogmaitizmus lelepleződésének izgalmaiban élt, s mert Csoóri 14 verse e fejleményeket megelőző észleléseket és érzelmeket tartalmazott. „Legnagyobb verse, a ,Röpirat’ — írta Nagy Péter — szinte prófétikus erejű és hitelű: több mint egy félesztendő távolából jósolja meg az új kormányprogramot, mert nyílt szemmel nézi az ország, a nép életének valóságát.” (Üj hang, új látás, új tehetség. Irodalmi Űjság, 1953. aug. 15.) Hogy veszedelmes bajok halmozódnak, Juhász Ferenc, Nagy László versei már előbb jelezték, de sokkal áttettebb módon, mint Csoóri, épp azért, hogy baljós elő- érzeteik mélyebb tartalmait is jelezhessék. Hozzájuk képest Csoóri nemcsak nyíltabbnak, de ártatlanabbnak is tetszett, hiszen szabatosan kifejtette, hogy az út, melyen országunk halad, jó, csak gondosabb számvetésre volna szükség. „Nem új úton, csak újabb tervvel” 'kívánta leküzdeni a bajokat, s olyan azonosuló bizalommal, hogy felszólalását a kritika okkal minősíthette „belülről” jövőnek, a kormányprogrammal egybehangzónak. „Csoóri megindult azon az úton, hogy bizonyítsa: valóban a nép költője, valóban kommunista költő, akinek mindennél szentebb a népe, s népe boldogulásának ügye; kommunista költő, mert az állam kormányzását nem távoli hatalmasok magánügyének véli, hanem közügynek, saját mindennapi munkájának is; kommunista költő, meg tudja valósítani azt a feladatot, amelyet Révai elvtárs tűzött íróink elé: alulról is és felülről is látja és érti az életet, s azt, amit lát és ért, kényszerül kimondani — tehetsége, hivatásérzete kényszeríti rá.” (I. m.) Ez a szerencsésnek tetsző beérkezés pillanatokra elfedhette a tényt, hogy Csoóri nem a fényes szellők igézetében nyerte el helyét, a hit és megcsalatás drámájának nem volt főszereplője; nyílt beszédének nagy sikere a már elkezdődött stílusváltás gyors megértésében is gátolta, a második hullám medrében tehát megmaradt, s mint nemzedékéből többen, akik nem tarthattak lépést Juhász és Nagy László metamorfózisaival, más, kanyargósabb útra kényszerült. A ma már nyilvánvaló értékek láttán ezt a fáziskülönbséget is szerencsés késésnek lehet tartanunk, mert ennek köszönhető, hogy költészetünk egyik nagy ágazatának kontinuitása ma is töretlen, de a pálya korábbi szakaszaiban ez a kifejlés korántsem látszott valószínűnek. A látványos indulást új nekifeszülések és félsikerek aritmiás hullámzása követte. A korábbi eredményeitől elforduló, költői léte értelméhez .mindig csak közeli tő tehetség leszámolásait, elégedetlenségeit azzal, ami már elkészült s metaforikus eszményeit arról, ami felé törekszik. — könnyen lehetett becsvágy és tehetség aránytalanságával magyarázni. Az ilyen magyarázatokban rejlő kétségeket csak a hetvenes évek második felében alkotott művek oszlatták el végérvényesen. Maga a pálya azonban a rokonszenvező bizalom s a kaján gyanú sorfala között stílus- és műfajváltások meglepetéseivel és a veszendőség-tudat s a tehetség iránti kétség torlaszaival küszködve haladt célja felé. 831
