Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Győrffy László: A kultúra ingázói

Kérésnek ez nagyon szép és érthető is, csak hogy ezzel elkendőzzük, elködösítjük azt a valóságot, amely nem „személyes természetű vitákat”, hanem a szakma rossz állapotát kívánja jelezni a nézők előtt. Azok előtt, akiknek adójából „önmegvalósíthatják” magukat az egyes színházi rendezők.

S vajon miféle szakmai belügy, szakmai presztízs a vidéki színészek szociális helyzete, a két-három évenként változó igazgatóknak, főrendezőknek, művészeti vezetőknek kiszolgáltatott hétköznapjaik? Hisz a bajok alapforrása ez, s a sajtó nyilvánosságán keresztül azokra tartózik, akik a felépítményhez tartozó színházakat dotálják, vagyis az alapban dolgozókra. Vagy talán az a színész, aki ebbéli aggályának hangot adott a rádióban, s utána „rossz szemmel” néztek rá az adott színházban, szerepet sem igen kapott, ez talán a szakma belügye? Személyes ügy? Vagy visszaélés a szólásszabadság jogával?

Ezek után viszont a valóban szakmai belügy, a színészi önművelés, igencsak so- kadrangú kérdéssé válik. Hla Valaki vigyáz testi kondíciójára, orgánumára, beszéd- technikájára, nem pösze, nem is nyafog, a pályáján való előrehaladását meghatározó rendezőket, vezetőket ez nem igen érdekli. Az önművelés olykor soha nem terül meg: játszik esetleg a pózoló, a kripli, a pösze, mert ő a barát vagy funkcionárius. Ilyen körülmények között hol beszélhetünk a színészi karakter elemzéséről, pszichológiájáról? A létezés, az életvitel és a munkavégzés között indokolatlan űr tátong és gyakorta tapasztalható, hogy a művészietlen erőfeszítés nem éri meg azt a keserves életmódot, ami a vidéki színészlétet jelenti. Ezért a jelenlegi helyzetben a vidéki színész alázatossá válik, inkább látszólagos kis ötleteivel vesz részt a próbán, a munka rovására „jó gyerek” s megszületik a közepes, langyos előadás. A néző kárára. Aki bérletet vásárolt arra az évadra, aztán egy-két előadás után nem jön többet, „fantom néző” lesz, elméletben ugyan helyet foglal a széksorokban, gyakorlatban azonban otthon ül a televíziója előtt. S hogy a színész alkalmazkodása tökéletes legyen, 1967- ben létrehozták az egyéves színészi szerződtetési rendszert, állítólag abban a hitben, hogy nagyobb lesz az egyes színházak között a színész-áramlás, nem alakulnak ki unalomig megmerevedett társulatok. Ez, ahogy várható volt, elsősorban csak a vidékieket érintette, hisz Pesten nem lehetne azt mondani, hogy olyan nagyon mentek volna a színészek egyik színházból a másikba. Ezzel szemben vidéken, ha nem „igazodott, nem viselkedett jól”, minden különösebb indok nélkül felmondhatnak neki. No persze egy-egy színész így is összetörheti a büfé-pultot jogos Vagy vélt sérelmében és — évad közben — még azon a héten átszerződik egy másik színházhoz. És az is előfordul, hogy egy másiknak az ittas állapotát még egy fegyelmivel sem torolják meg. ők a kivételezettek, az ezzel-azzal haverok. Nekik lehet. Nem úgy egy puffadt ünérzetű rendező- és vezetőgárdának ellentmondó, aki az évad végén számíthat rá, hogy más helyet kell keresnie.

A főiskolára jelentkezők mindezen tényekkel tisztában vannak. Így azon sem lehet csodálkozni, hogy akit felvesznek a színész tanszakra, minden erejével kapcsolatokat igyekszik találni, vagy film- és tévészereplésre keres alkalmat, már harmadnegyedéves korában — a szakma elsajátítása helyett —, mert így remélheti esetleg egy pesti színház szerződtetési ajánlatát. Ha mégis vidékre kerül, egyetlen célja a „helyezkedés”, hogy néhány nagyobb szerepre hivatkozva visszakapaszkodhasson Budapestre. Bár a kezdő színészek indulása a pályán mélyebb elemzést igényelne, de néhány adat bizonyítja, mennyiben befolyásolják a vidéki színházak életét, mitől is lehet arra a bizonyos színészhiányra hivatkozni. Ugyanis — mint egy huirkatöltőben — elöl az utánpótlás, hátul az eldobottak serege.

1973—1978 között százharminc színész hallgató végzett, és 1978-ban százharminc állástalan színész volt, mely egy nyolc éves periódusban alakult ki. Tökéletes szelekció, holott a színészi tehetség nem fogyóeszköz, mint egy kanál vagy pohár az éttermekben. Hogy a százharminc színészből ötvennégy, többnyire vidékiek, elmentek a pályáról, az is a rossz szociális körülményeket és a kíméletlen, oda nem figyelő szelekciót bizonyítja. Sok esetben nem a szakmával járó természetes kiválasztódás ez, és nem is csodálkozhatnak azok, akik „szakmai belügy”-nek tartják ezt, ha kívülállók, a nézők előtt a színházi szakma erkölcsi hitelét veszti.

951