Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Győrffy László: A kultúra ingázói

dolgozik — igaz, csak kultúrmunkásként, — hanem ő fizet! S ki gondol arra az erkölcsi és pszichikai terhelésre — az anyagi kárpótlás hiányán túl, hisz nem kap kü- lönélési pótlékot, — amikor házas és élettárnak vagy családok két év alatt annyi időt, annyi órát töltenek együtt közösen, mint más „civil”, három hónap alatt. Sok esetben nincs mód arra, hogy a „civil” társ munkahelyet változtasson — a gyerekek óvodai vagy iskolai problémájáról már nem is beszélve — persze úgy, hogy állandó pesti lakásukat ne adják fel. Világos példaként említem, hogy egy úgynevezett munkás-művész találkozón, nyugdíj előtt álló színészt kérdezett egy középkorú munkásasszony: — És tessék mondani, van gyerek? — Van — válaszolta a színész. — Egy asszony lányom és egy katona korú fiam. A fiúval sajnos sok baj volt. — És hogyan tetszett nevelni őket, ha itt tetszik élni? — Sehogy. A feleségem nevelte őket. — És ezért ugye, akkor sok plusz pénzt kapnak? — Nem, asszonyom, mi ezért semmit nem kapunk. — Szegényék — így a munkásasszony sajnálkozása —, hát majd így nézzük magukat legközelebb ott fent a színpadon.

Sajnos hozzá kell tennem: úgy is nézik. Lesajnálva.

Egy orosz közmondás szerint nem az a rossz az embernek, kivel kell lefeküdnie, hanem az, hogy kivel kel fel. A vidéki ingázó színészek — úgyis, mint szellemükkel, pszichikumukkal dolgozók — a hét hat munkanapján egyedül fekszenek és egyedül kelnek. Hogy ez milyen személyiség megterhelést jelent és milyen pótcselekvésekre készteti őket, annak megint csak az előadás, a próba, végső soron a néző láthatja kárát.

Ennyi indok talán elég is lenne ahhoz a bizonyos különélési pótlékhoz. Persze, ha (szellemi) munkás ember számba veszik.

S most menjünk tovább, azaz a vidéki színészek mennek, visszaidézve, ha nem is olyan színpadi lehetőségek között, a kétszázéves magyar színjátszás őskorát, Kelemen László társulatának „tájolásait”, amit viszont szent cél érdekében tettek, a magyar nyelv ápolásáért. Mert akkor még közönség és játszó személy közös cél érdekében találkozott egymással. Mai utódaik is vándorolnak, tájolnak, mert a színházakra rótt állami terv és előadási szám kötelezettsége, még az állami dotáció mellett is, tökéletes anyagi csődhöz vezetne, ha előadásaikat nem adnák el más városoknak. Persze a kultúrpolitikai és közművelődési érdek is ezt kívánja: „vigyük házhoz” a kultúrát. Hogy gyakorta, több órás utazás után 40—50%-os házak előtt „peregnek” az előadások? Nem számít. Készpénzzel, bebérlétezéssel fizettek.

A tájolásokért — tehát amikor másik városokba, községekbe utaznak egy-egy előadásra — országos átlagban havi 1300 km-t számolhatunk, a szükséges 1200 km-es Budapestre utazások mellett. Ezek a tájolások másfél órás buszon való zötyögést jelentenek, egy-egy két órás darab eljátszása előtt, illetve után. Előfordul hat órás buszon való zötyögés is. öt óra (nyolc óra?), utazás, játék, hozzátehetünk egy délelőtti négy órás próbát, s ez kilenc (12) óra munkaidő, teljesen normális, mindenféle külön juttatás nélkül. Azaz — és most figyeljünk! — harminc forint tájolási pénzt kap, melyet 1949-ben, a színházak államosításakor állapítottak meg. Szégyenteljesen ismert adat, szinte leírni is restellendő, de hajmereseztő tényként meg kell említeni. Tehát mondjuk: havi tíz tájolás esetén, keres 300 Ft-ot és utazik 1300—1500 km-t, persze előadásokat játszva közben esetleg szűk színpadokon, rossz öltözőkben zsúfolódva, félház előtt vagy az adott darabra éretlen szakmunkás tanulóknak. De olykor még többet is utazik, egymást követő napokon 60—100 km-es távolsági viszonylatokban. Előfordulhat ilyen „menetrend” is Veszprémből kiindulva: Veszprém—Szekszárd— Veszprém—Sopron—Veszprém—Zalaegerszeg—'Veszprém—Siófok—Veszprém. 868 km négy nap alatt. Ha kirívó példának is szántam, hisz Veszprémbén sem minden tájolás ilyen feszített tempójú — arról nem is beszélve, hogy a veszprémiek valami’yen módon kitalálták ezért az anyagi juttatásnak egy formáját — lényegében ez a helyzet Pécstől Békéscsabáig, hisz az előbb említett „menetrend” bármelyik vidéki színháznál más város és község nevével behelyettesíthető.

Ha most a Pestre utazásokat és a tájolások kilométereit összeadjuk, azaz havi, „csak” 2500 km-t számolunk, évi 30 000-ret, kétévenként 60 000 km-t, a Föld egyenlítője 41 000 km, akkor a vidéki színész két évenként másfélszer kerüli meg a Földet.

946