Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Czímer József: A bozsoki megbeszélésen

divatból írnak így. Tízegynéhány évvel ezelőtt még ebből a szempontból is némileg egyszerűbb volt a helyzet. Volt mit lendületesen támadni, bírálni, és értelme is volt. Most a helyzet nehezebb és bonyolultabb is. Ha valaki úgy érzi, hogy mást mondanak, mint amit gondolnak vagy éppen tesznek (gyerekeknél ez az iskola és a szülői otthon, felnőtteknél a tájékoztató eszközök és a közélet), akkor először jön a szkepszis, gyakran a cinizmus, nemegyszer a lázadás. Amit nem lehet vagy nem érdemes bírálni, az bezárhatja az éppen legdinamikusabb művészi rétegeket, a fiatalságot is.

Természetesen itt csupán utalhattam minden irodalom és művészet döntő kérdésére, az értékre. Ez az a fogalom, amelyet bármilyen művészi problémába bedobva, az esztétika Erisz-almáját dobtuk be. A mi jelen dolgunkban ez annyit jelent, hogy szubjektíve, vagy akár történelmileg, minden nemzedéknek igaza lehet a maga szempontjából, de hogy eközben milyen értékek születnek, az már nem egyszerűen társadalmi, történelmi kérdés, tehetség kérdése is, és elsősorban az. De ez nem ennek a megbeszélésnek a tárgya. Mindenesetre ez olyan, mint a demokrácia és az igazság viszonya. A demokrácia nem azonos a politikai igazsággal. A többség is tévedhet. A demokrácia egyszerűen kormányzati módszer, amelyben az a megnyugtató, hogy több szem többet lát, több ember tévedésének kisebb a valószínűsége, mint kevésnek vagy egynek. És ha a többség mégis téved, legalább nem tehet szemrehányást senkinek, maguk akarták így. Ebben az értelemben jár minden művésznemzedéknek a jog, hogy maga jelölje ki az útját. Hogy ebből mennyi művészi érték valósul meg, az majd eldől.

Végezetül még egy kérdés, amelynek megkerülését vagy mellőzését a magam oldaláról nem érezném tisztességesnek, és ez a színházaknak az új drámaíráshoz való viszonya.

Itt elhangzott olyan kifejezés is, hogy a színházakban maffia dolgozik a magyar írók ellen. Azt is elmondták, és ugyancsak nem először, hogy magyar sors a magyar drámák bemutatóinak elkésése vagy elmaradása, és ez is a színházak bűne. Túl sommásak ezek a megállapítások ahhoz, hogy igazak legyenek. Kezdjük az utóbbival. Igen, voltak drámaírók, drámák, akiknek vagy amelyeknek bemutatása a színházakban megkésett. De a Bánk bán például nem a színházban késett meg. Mint ahogy nem a színházakban késett meg néhány olyan kortárs dráma sem, amelyeket a színházak pocskondiázol jobbnak látták óvatosan nem említeni. A Bánk bánt a színház fedezte fel. Mihelyt lehetett, a színház bemutatta, pedig az irodalom még akkor is elutasította. Csiky Gergelynek sem kellett várnia a bemutatóra. Bezzeg Füst Milánnak igen! Bezzeg Móricznak nem! Ez a helyzet koronként, színházanként, szerződként vátozott. De egy igaz: a két világháború között a színházakból — elég ritka kivétellel — távolmaradtak a huszadik századi modern drámaírás mindenféle változatai. Ez azonban egyáltalán nem különlegesen színházi jelenség. Hasonló helyzet jellemezte például a képzőművészetet is, de még Bartók sem nagyon leié honját e hazában. Nem vagyok színháztörténész, az ő dolguk, hogy ebben a kérdésben két évszázadra visszamenően feltárják az igazságot. Ami azonban a mai maffiát illeti, amely állítólag bezárja a színházak kapuit a magyar vagy éppen a fiatal magyar drámaírók előtt, ezt — ne haragudjanak — retorikus szólamnak tartom. Itt van Vdn- kó, Radnóti Zsuzsa, magam is gyakorló dramaturg vagyok, nehezen lehetne minket a magyar dráma vagy a fiatal magyar drámaírók színházi akadályának tekinteni. Persze tudom, erre két dolgot is lehetne válaszolni. Az egyik, hogy egy maffia annál jobban működik, minél több tisztességes embert tud bevonni a manipulációiba, mert az ő öntudatlan közreműködésük még jobban leplezi a maffia lényegét. A másik, hogy, nekünk, vagy azoknak, akik szívesen látnák a színházakban az új raj munkáit, sikerült-e megteremteni helyüket a színházakban.

Nem akarok sem általánosítani, sem olyanokat védeni, akik nem érdemlik meg. Elismerem, vannak tendenciák színházakban és kritikai körökben is, amelyek szerint magyar drámákat csak akkor volna szabad bemutatni, ha remekművek. (És ezt ki dönti el?) Éppen ezen a helyen, az első bozsoki találkozón méltatlankodott a Nemzeti Színház dramaturgja, hogy hogy képzeljük mi, hogy ők magyar darabot fognak bemutatni, mit szól a közönség ahhoz, hogy ott, ahol egyik nap Csehovot vagy

936