Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Száraz György: A tábornok XIX. (életrajzi esszé)
Budapesten és a Duna mentén tisztek szervezik az ellenforradalmat, de a harcoló csapatok tisztikara nem törekszik lázadásra. Táplálják viszont a ,ypiros- fehér-zöld mozgalmat”, amely a sikeres offenzíva után mind nagyobb erőre kap, elsősorban a menekültekből álló alakulatoknál. Itt a kérdés már úgy vetődött fel a fegyverszüneti tárgyalások kapcsán: szolgálhatják-e tovább azt a Tanácsköztársaságot, amely, hogy megmaradhasson, kész elismerni az új határokat? Jellemző dokumentum a III. hadtest tisztikarának két memoranduma a Kormányzótanácshoz : leszögezik a hadsereg kimerültségét, a Clemenceau-jegyzékek bomlasztó hatását, követelve ugyanakkor a nemzeti zászló használatát, statárium- rendeletet a dezertőrök ellen, végül pedig nyílt választ a kérdésre: elfogadja-e a tanácskormány az antant szabta határokat? A zászló-vita mögött már ott lappangott a mind határozottabban kialakuló elképzelés, amit Julier később így fogalmazott meg: „a hadsereg nemzeti alapra helyezése”. A helyzet csupa ellentmondás: Szamuely és a tisztikar látszatra egyet akar a pacifista Kunfi ellenében: a harc folytatását. Csakhogy egyik a világforradalom vörös lobogója, a másik a honvédelem nemzeti színei alatt. A hadműveletek leállítása pedig meghozza majd a békére törekvő szociáldemokraták és a harcolni akaró tisztek ideiglenes érdekszövetségét a kommunisták ellen. Ezekben a napokban már szervezkednek a hadügyi népbiztosság és a budapesti helyőrség tisztjei: szociáldemokrata jelszavakkal, „tiszta szocialista” kormány követelésével készülnek átvenni a hatalmat, remélve a munkászászlóaljak támogatását is. Haubrich, a városparancsnok — de valószínűleg nem csak ő — tud a tervről. Stromfeldet is tájékoztatják, ő azonban ragaszkodik a „semlegességhez”. A harcoló hadsereg tisztikara nem kívánt beavatkozni: féltek a csapatok felbomlásától, amit a revansra vágyó ellenség aligha hagyott volna kihasználatlanul. A helyzet elemzése a népbiztosok többségét arra a következtetésre vezette: mind a sikeres, mind a sikertelen hadműveletek veszélyt jelentenek a rendszerre. Tehát várni kell, halogatni, időt nyerni, ahogy Kun Béla javasolta. Június 22-én Janousek, a szlovák kormányzótanács elnöke beszél a kassai nagygyűlésen: „Egyetlen ellenségünk a cseh burzsoázia... Nem szakítottak szét bennünket, mi összetartozunk: magyarok, szlovákok, németek, csehek, valamennyi kommunista proletár!” Ugyanekkor Pellé tábornok, a csehszlovák hadsereg francia parancsnoka követeli a hadműveletek beszüntetését és a Vörös Hadsereg visszavonulását. Böhm a Kormányzótanács nevében elfogadja a fegyverszünetet, de biztosítékot kér arra, hogy a románok kiürítik a Tiszántúlt. Június 24-én létrejön a fegyverszünet. Kun Béla ugyanakkor táviratban jelzi aggodalmait Clemenceaunak: a románok pár nappal előbb felrobbantották a Tisza hídjait, úgy tűnik, eszükben sincs a visszavonulás. E napon zajlik le a budapesti ellenforradalom. Előzőleg Honig őrnagy, a vasas tartalékhadosztály parancsnoka — Stromfeld semlegessége és Haubriah habozása miatt — már lefújta az akciót, de a tisztek egy csoportja mégis kirobbantja a puccsot. A kísérlet pár óra alatt összeomlik: a résztvevő alakulatok elszigetelődnek, a lakosság nem csatlakozik, Haubrich — kezdeti habozás után — maga adja ki a parancsot az ellenforradalmi gócok felszámolására. A hónap végére leverik a Duna-melléki felkelést is. Clemenceau nem válaszol Kun Béla jegyzékére. Június 28-án — a német békeszerződés aláírásának napján — a pártvezetőség elhatározza a Vörös Hadsereg visszavonását. Másnap a Kormányzótanács is jóváhagyja a döntést. 30-án pedig elkezdődik a Felvidék kiürítése ... 912
