Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Jánosy István: Niobé - Rákhel, Platón Diónról, Szókratész II. (versek)
Platón Diónról 1. Azt az ifjút egyszer álmomban láttam (előző életemből ismerem), most fejedelmi házban rátaláltam (a zsarnok sógora). Káprázik szemem? Liláskék szeme akanthusz-virágé, beszédes szén-szemöldökív alatt e§y — vonal homloka, — orra Zeusz fiáé, ajka Küprisz ajkánál szirmosabb. A csermelynél a vén platán alatt ültünk — suhogtak aszfodéloszok. Ledobta khitonát! — oly áhitat fogott el, hogy nem mertem érinteni. „Isten” — susogtam. S ő itta szavamat. Rögtön megértette eszméimet, s megesküdött, hogy diadalra viszi, s engem halálig követ. 2. Mikor megdöntötte az ifjú zsarnokot, s nekibuzdult álmát valóra váltni: szabadságot, s törvényt harmoniázni, bizalmasa ölte meg. Mi adott rá okpt? Az akart zsarnok lenni. Ö konok — híven követte eszmém. Harcot állni űzte hős jelleme. Ádázul taktikázni nem tudott. S belebonyolódott a való gúny-szövedékébe. — Most mit vesztettem én? A szűzi nagy Esjíüvést, a szellem nászát szellemmel. Áramos istenülést. De szíven szúr a kés: én voltam oka, mert elé nem tártam, hogy gonosz a világ. Mert hittem még csodákban! 901
