Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Weöres Sándor: A kétfejű fenevad, avagy Pécs 1686-ban (tragikomédia)
pád olta magyar terület; hol vagyon ollyan pararafus az Arany Bullában, vagy a Tripartitumban, vagy bárhol is, mely megengedné idegen ármádia bejövetelét? Tudnak illyet citálni? (Diadalmasan körülnéz.) Ugye nem? Ergo itt egy török sincs, ha csak nem vendégségben, punktum. DÖRÖGHY (szögediesen beszél): Igaza lönne Kolláth gróf uramnak, csakhogy mi magyarok az ottomán holdat hörgöj- jük a kétfejű sas ellen. Ezt én mondom, Kokasházi Döröghy Gáspár, kuruc vitéz, Thököly alvezére! KORBÁCH: Ez hűtelenség! Mastan épp Bécset uszétjuk Konstancinápolyra! DRAKULETZ (felvidékiesen beszél, az a-t kissé á-nak ejti): Aki kuruc, áz á pórokkal cimborái a rend ellen, s közöttünk helye nincsen. Üj Dózsa rebel- iiót szít — s tákárodrjék innét! DÖRÖGHY: Még hogy éngöm vetne ki Herr Freiherr Edelmund Drakuletz, Ausztria bérönce? Hol a kardom? (Kivonná, de nem sikerül.) Szöröncséje, kotmányunkiban foglaltatik. Maga az Űristen vigyáz reá, a Krisztus Jézus, hogy bérozsdált. Talám a pápista angyal őrizé mög méltóságodat. DRAKULETZ: Én, Ausztriá bérence? Nézzen reám: fél szemem veszítem á Hórmádik Ferdinándus elleni hadjáratban, á fránciá serégben. De mártálóc kuruc-labanc somba nem valék. KOLLÁTH: ölég baj! Mert igaz magyar ember nem lép holmi fránc bata- I ionba! DÖRÖGHY: Ja úgy? "Csak a némötbe? Tudja meg az úr, 'én béállok még az ördögök hordájába is, ha mög köll ví- nunk édös hazánkért! KOLLÁTH: Csend! Letevém a garast. Hungária szent és sérthetetlen. Ez al- az Szíz Mária, továbbá Szent István és Szent László’ királyaink nagy erőssen, s a pokol sem vészén diadalmat felette. Ha török, tatár, burkus rajcsúrozik rajtunk körösztül-kasul: jogtalanul cse- lekszi azt, s kimérjük méltó penitenciá- ját. KORBÁCH: Tehát mérne penitenciát Mahomedre meg Leopoldusra. Csak legyen, az ki foganatosítja. Mind adózunk ennek is, annak is — jobbágy, nemes, főrend egyaránt — s mit tehetünk? a fogunk csikardítjuk. (Közben belépett Lea és Ambrus, edényekkel. Szótlanul ki-be járnak, rakodnak.) DRAKULETZ: Igen is tehetünk! Sokát tehetünk, példának okáért én — (Dö- röghyre mutat) nem tűröm tovább ász- tálomnál eme szemtelen bocskoros nemest, vagy nem-nemest. DÖRÖGHY (felpattan): Hogy a rosseb! DRAKULETZ: Tudja-é kend, ki vagyok én? Mágyárország voltaképpeni nádora. Mert há Rákóczi György győzött volná, nádorá én lettem volná. KORBÁCH: Ha-ha! György úr lengyel királynak készülődött, s tudván, hogy a honni rangokat úgy sem ő osztandja, könnyűden igírgete. DRAKULETZ: Hát házúdök én? (A mankót Korbách feje felé emeli.) KORBÁCH (a mankót megragadja, rángatja): Melly fajtú az úr, oláh, tót, cigány? Ugyanis ez a magyarok asztala. S ha nem akar együtt ülni a hős Dö- röghyvel: hát mi sem tűrünk itt paku- lár mócot, puliszkás tótot, lajbis szászt, trombitás cselákot, fütyülős sidót! (Váratlan nyájasan.) Mit szorgoskodik any- nyit, édes Lea kisasszony? Telepedjék már ide mellém. LEA (nevet): Éppen most mondta Korbách Farkas uram, hogy nem óhajt együtt ülni sidóval. KORBÁCH (tapogatja Leát): Szép sidó jánnyal ülni vagy feküdni — az más! KOLLÁTH (szintén tapogatja, s a székén ringatózik): Jere gyermekem, hinta-palinta ! LEA: Ez már mégis sok. (Odébb megy.) AMBRUS: Én szégyenlem helettök. Vén szamarak. Bocsásson meg nékik — te- kéntse úgy, hogy én követtem el. LEA (hirtelen átkarolja Ambrus fejét, megcsókolja): Megbocsájtok. DRAKULETZ (mániásán az előbbi tárgyra visszatér): Mágyár vágy ok én. Midőn Rákóczi György tül á némethez pártoltám, szegény házámért áldozátúl cselekedtem. KORBÁCH: Én a törököt gyűlölöm, mégis kéntelenítteték a váradi basához állanom. KOLLÁTH (ring): Hinta-palinta! 877
