Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Lőrinczy Huba: Játékok szerelemmel, halállal (Jékely Zoltán: Édes teher)

Hihetnénk: e komor létszemlélet sűrű és fojtott drámaiságot, pattanásig feszült előadásmódot involvál. Jékely azonban nem ezt nyújtja. Valamely szelíd melankólia, derült és tűnődő sztoicizmus teríti be mindahány történetét. Nem lázong, nem lázit a sors ellen, csendes iróniával, néhol egy-egy csipetnyi keserűséggel ábrázolja az emberi iparkodásokat s kudarcokat. S hasztalan várnánk tépettséget, formabontást a novellastruktúráktól is. ízig-vérig hagyományos elbeszélések az övéi, ráérősen kifejlők, lassúdad csobogásúak. Nem csupán egynémely pajzánságok idézik emlékezetünkbe a műfaj első klasszikusát, századunkig legfőbb mintaadóját, Boccacciot. Jelen van egyebütt is az itáliai mester inspirációja. Keretes megoldású a korai novellák többsége, az elbeszélő személye csakúgy kirajzolódik a história elején, mint a fiktív hallgatóság, s — hasonlatosan a Dekameronhoz — okításra-szórakoztatásra szolgálnak egyszersmind a történetek. Tónusuk épp ezért a szóbeli elmondáshoz, a művelt társalgáséhoz áll közel, és többé-kevésbé hívek maradnak e sajátossághoz a későbbi keltezésű elbeszélések is. Ritmusuk egyenletes, legfőbb eszközük az elbeszélői közlés; ha nem elementáris fabulátor is Jékely, mesélni kíván azért mindenekelőtt, folyamodjék bár az énformájú avagy az auktorális megoldáshoz. Ámde nemcsak a múlt nagy mintáihoz kötődnek a könyv darabjai: akad bennük századunk elbeszé- lőművészeténék vívmányait hasznosító fogás is elég. Kivált az idő- és emlékezéstechnikában, egy-egy álombetét, látomásos részlet olvastán érzékeljük a műfaj újabb klasszikusainak sugallatát. Múltjukról leválni Jékely hőseinek sem sikerül, jelenükben kell harcolniuk tudva-tudatlanu 1 mindazt, mii volt. S mindegy, hogy hagyományos avagy önkéntelen az emlékezés; magával szembesíti a személyiséget, hogy az idő hatalmára, könyörtelen irreverzibilitására intse. Az élet lényegére, titkos törvényeire vet villanófényt az idősíkok egymásba váltása, meditációra, megvilágosodásra adván alkalmat. Hasonló szerep jut a novellákban álomnak, látomásnak is. Ezek toldják meg lírával a hétköznapi lét szomorú prózáját, gyakorta kisszerű empíriáját, segélyükkel röppen gyarlósága fölé a partikularitásban veszteglő ember. A lélek ünnepei e pillanatok, bennük-ádtaluk részelhetnek a hősök valaminő elveszett teljességből, döbbenhetnek rá tán megnevezhetetlen rejtelmekre, vagy kihunytéval a fénynek mindez nyomtalanul eltűnjék, vagy látens tudásként, sejtelemként éljen tovább. Emlékezés, álom, vízió eszköze ilyképp a jellemzésnek is.

Jeleztük volt: a kötet művészi színvonala korántsem egyenletes. Könnyed rögtönzés, ujjgyakorlat csakúgy akad itt, mint mélyen megélt, megszenvedett remeklés, s aligha véletlen, hogy az elmúlt években keletkeztek ez utóbbiak. Hetykén komá- zott még szerelemmel-halállal a fiatal Jékely, sorsnak tudta már őket az öregedő, betegségektől látogatott alkotó. Tükreként az átalakulásnak változik a hangnem, a megformálás, a pillekönnyű anekdotát súlyosabb, polifon dallamú novella váltja fel. A történetek értékrendje majdhogynem párhuzamos a kronológiával (csupán a Kirepül a madárka esetében nem adja meg a szerző — számunkra érthetetlenül — a keletkezés dátumát). Az ifjúkori anekdotákról (megneveztük őket már korábban) különösebb mondandónk nemigen lehet. Játékos humorban, iróniában fürdő históriák ezek, nem munkál bennük nagyobb igény. A véletlennek jut a főszerep itt is, amott is, s a Széphistória a császárkörtefáról pajkos és naiv intonációja a mesék, Boccaccio és Tamási Áron világát egyként felidézi. Jócskán alatta marad szándéknak a megvalósulás a Kirepül a madárka c. történetben. Terjedelmével kisregénybe hajlik ez, hiányzik azonban belőle a totalitásnak ama lappangó jelenléte, amely e műfaj elengedhetetlen feltétele. Nem tud igazán megtágulni, sorsszerűvé, távlatossá válni a história, motivációját némelykor elégtelennek, másszor meg közhelyesnek érezzük. Bármi ügyesen villantja is szembe Jékely aszkézis és kéjencség végleteit, bármi jogos utálkozással ábrázolja is az „új idők” gátlástalan szerencselovagját (a beszélő nevű Erszényi Miklós személyében), a vonalvezetés mesterkéltnek tetszik csakúgy, mint a kis színésznő tragikomikus halála és váratlan apoteózisa. Nincs igazi főalakja az elbeszélésnek, a szerző érdeke is ide-oda száll, s jelzi ez a bizonytalankodás is: nem természetes közeg Jékely számára a nagyobb kompozíció. Forgó Géza „professzor” akár ha Szabó Dezső Tanárok c. novellájából lépett volna elő, létidegen856