Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Kiss Ferenc: Csoóri Sándor I.
megformált közeg szürkesége inkább elföd, mint megnevez, s ha a képzelet végül mégis ki akarja vágni magát, csak funkció-szegény meglepetésre képes: A megszokás elárul, a szerelem gonoszkodik; a napok elalusznak, s jobb kezem veled álmodik. (A kezem) Ebben a versben már az is újszerű, hogy a kéz válik főszereplővé, a szerelmes ábránd jelképévé, de ez a szerep nem szükségképpen való, s nem nyer vele a vers, ha ő, a kéz álmodik, s éber ajzoititságához, ha kontrasztot ád is az előző sor (a napok elalusznak), nem hat meggyőző érzékletességgel. Amit cselekszenek a napok, csak valószínűtlen, nem létesít új dimenziót. A képzelet megelégszik azzal, ha meglepőt produkál, hogy találjon is, kevésbé érdekli. A határtágítás szomja égetőbb, mint a keretek betöltésének óhaja. Ezért ágaskodik oly sűrűn titán! régiókig a kép, igyekszik a végletek összezárására: Hol vagy tenger, s hol vagytok híd alatt bújó pajtásaim? S ti, hajnali ekék, melyekkel fölszántottam a (Napot? Tavasz tűfokán átbújó szél, orgonák forradalma , (Szálltak az aranyfácánok) Szerelmesének haja noha „fészket kereső fecske”, mégis „a Napba akar szállni”. S ezzel a merészséggel a fészekre találás meghittebb képzeteit lendíti ismét ikarusi pályára. S a Nap, hol forrósága, hol fensége, hol fényessége okán így nyomul be egész sor versbe. El tudja képzelni a „hajnal cserepében”, „mennydörgések csordáinak” szomszédságában (Egy templom falára), kapuként (Vendégem és varázslóm), körhintaként (Éjszaka, a város utcáin), sövényként, melyet a lírai hős természetesen átszakít (Almaim folytatói). Néhol máris izgalmas ambivalenciába vonva össze mediterrán izzást és zámolyi élményt. Igaza lehet Orbán Ottónak, aki Dylan Thomas nyarának ragyogását is észleli ezekben a versekben, s találóan pontosít, amikor azt írja: „Az emelkedett képvilág udvarán baromfi kárál: nyár, örökké tartó nyár” (I. m.), de ez az állandósuló nyár inkább csak fény és forróság, nincs flórája, faunája, Napját reflfexszerű mozdulattal vonja versbe a kozmikus mozdulatokat erőltető szándék. A kötet legérzékenyebb kritikusa, Sükösd Mihály okkal írta: „És általában: valamivel kevesebb fát, madarat, valóságos és jelképes csillagot, nagybetűs Napot és Holdat kívánnánk ennek a költészetnek.” (Csoóri Sándor újabb verseiről. Jelenkor, 1963. 2. 181—183.). Nem csak a képeket, de az előadás grammatikáját is a nagy hatásra törő szándék szervezi. A vakmerő képzettársítást az óhajt kifejező feltételes mód fokozza el- szántabbá: „Pálinkát innék veled, vagy vért, míg föllángol egy rózsa / csonton is átderengő értelme s víziója.” Sarkadi Imre halála ihlete ezt a verset (Búcsúztató), s ha tudjuk is, hogy pálinkát inni írástudónak olykor azért kell, mert sárkányai vérét nem veheti, Csoóri „vérszomját” mégis csak ama konzekvens fölszántság reflexének véljük, melyről e kötete utószavában, mint a vers alapkövetelményéről beszél: „Odaadás és elítélés.” Ez a magyarázata a paradox-szerűen ellentétes tükörmondatok zavarba ejtő jelentéseit, óhaját: Valaki mindig jön, valaki mindig elmegy, (Vonulás) Ha nem szeretsz még láthatóbban s még láthatatlanabbal, (Rejtelmeket szólongatok) 842
