Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Száraz György: A tábornok XVIII. (életrajzi esszé)

elmondhattam: ,A terror számunkra nem volt sport vagy öncél, de az ellenség által ránk kényszerített szükségesség.” A cikkíró Rákosi ezek után megállapítja, hogy a nép« demokrácia helyzete egészen más: a szovjet hadsereg nemcsak a német fasizmust zúzta szét, hanem — a győzelem „melléktermékeként” — a régi magyar rezsim államgépezetét is; a kizsákmányolok egy része Nyugatra ment, az itthon maradottaknak nem volt erejük megakadályozni a munkás- osztály hatalomátvételét, a nyílt, fegyveres harcról p>edig le kellett mondaniuk a szovjet hadsereg jelenléte miatt. Hivatkozik ezután a gyarmati népek szabadságharcaira, a kínai nép küszöbön álló győzelmére, a nyugati kommunista pártok növekvő erejére; és idézi a lengyel Bierut meghatározását: ,,A népi demokrácia a mai kor új történelmi viszonyai között keletkezett forradalmi hatalom különleges formája, a nemzetközi viszonylatban kialakult új osztályerőviszonyok kifejeződése.”

Ügy tetszhet elbből, Rákosi pontosan értékeli a helyzetet. Nyilvánvaló, hogy miután az immár egységes munkásosztály a hatalom birtokosa, az ellenforradalmi veszély csökkent a koalíciós előidőkhöz viszonyítva. Csökkent, de meg nem szűnt: itt vannak az egykori kizsákmányoló rétegek maradványai, a Horthy-rendszer kivételezettjei, vannak meggyőzeden, passzívan ellenséges tömegek és vannak aktív, összeesküvésre kész csoportok. De indokolja az éberséget a hidegháborús nemzetközi légkör is. Ebben a megvilágításban érthetőnek látszik, hogy Rákosi keményen kézben akarja tartani a hadsereget, de levonni igyekszik az 1919-es államvédelem tanulságait is. Okkal gondolhatott az akkori szervezetlenségre, a hatáskörök tisztázatlanságára, a szakmai hozzáértés hiányára, a túlkapások és túlzott engedékenység kettős veszélyére; mindez még indokolhatta volna is az Államvédelmi Osztályból fejlesztett, központosított és függetlenített szerv, az Államvédelmi Hatóság létét. Végső soron azonban az derült ki, hogy Rákosi rosszul vonta le az 1919-es tanulságokat, és rosszul értékelte — igaz, nemcsak a maga hibájából, hiszen ha magánszorgalomból megtetézve is, de végső soron a sztálini dogmákat alkalmazta — az adott helyzetet is. A hatalom túlkoncentrálása pedig egyetlen szűk csoport kezében: hasonlíthatatlanul nagyobb bajok, sőt bűnök forrása lett, mint az 1919-es szervezetlenség.

Ha elemezzük Rákosi magatartását, kiderül, hogy valójában már 1949 előtt is megvoltak benne mindazok a tulajdonságok, amelyek nyíltan ütköztek ki a törvénytelenségek időszakában. 1945-lben ugyanazzal a türelmetlenséggel csap le a „régi 19-es elvtársakra”, amely türelmetlenségben őket elmarasztalja; és fejtegeti ugyan a múlt és jelen feltételrendszerének és módszertanának szükségszerű különbségeit a Szabad Nép-cikkben és másutt is, de 1948 szeptemberében nyugodtan odamondlja Kardos Lászlónak: a „régi nagykönyvben”, amiből ő a szocializmust tanulta, szó sincs nép« kollégiumokról és nem is hiszi, hogy szükség van rájuk. S hogy valójában hogyan is gondolkodott a törvényességről — minden elméleti cikke ellenére — már 1949 előtt, de még 1956 után is, erre Nógrádi Sándor emlékiratának részlete is rávilágít:

„A Központi Vezetőség tagjait soha nem tájékoztatták arról, hogy milyen arányokat öltöttek a letartóztatások, az internálások és a kitelepítések. A letartóztatások és internálások ezreire nem volt törvényes alap. Rákosi ezt a forradalom .természetes’ állapotának tartotta. ,Hadd érezzék, a szentségit, hogy proletárdiktatúra van.’ Neki mindmáig az a véleménye, hogy .forradalmi törvényesség’ nincs; ,az fából vaskarika’ — vágta oda nekünk, amikor legutóbb Aczél György elvtárssal együtt beszélgettünk vele.”

800