Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Száraz György: A tábornok XVIII. (életrajzi esszé)

tiszt. . . Kíséretével lassan végigmegy a termen, mindegyik fogolynak egyenként az arcába nézve, mindig ugyanazzal a huszáros, hetyke mosollyal. Mintha keresne valakit, megy egyiktől a másikhoz, végre Zsuzsára mutat: — Ezt ismerem ... Az áruló Csemy, aki kommunista társait kiszolgáltatta, ellenük vallott, csakhogy a saját gyáva bőrét mentse.. . Én ugyan nem tudom, hogy Cserny Jóska egyáltalában vitéz volt-e, de külsejében annak látszott, és nyomorult árulása megcsúfolta egy daliás vitéz képét.”

1919 augusztusától az Érdekes Újság dmilapján a népbiztosokat felváltják a román városparancsnokság és az antant-missziók tisztjei; megszakad Dosztojevszkij Megülázottak és megpzomorítaWfllkjának közlése, s októbertől már folydogál az új regény „a rémuralom napjairól”, Vörös számum címmel: népbiztosok tömik magukba á libát a Szovjetházban; tolvajnyelven és jiddis zsargonban társalgó bőrkabátosok ütik le hívei szemeláttára az oltár előtt az ősz plébánost; buja szépségű, erotomán agitátomő, mellesleg Szamuely szeretője, csábítgatja a félrevezetett magyar munkást, aki lelkében mégis hű marad szerelméhez, a mártírhalált halt gyáros liliomlelkű leányához; feltűnik a „Ibozon- toshajú bankárfiú”, Lukács György, aki Jókait akarja kitörölni a nép szívéből, az oroszinges Kassák „népbiztos”, akinek egyetlen irodalmi sikere, hogy egyszer elgyalogolt Párizsig; és persze Cserny is — fényképe ugyanakkor a hátsó borítón vedlett, válliban szűk huszármentéjében, megláncolt kézzel, felpüffedt arccal — a regény lapjain: „Öles. Tagbaszakadt. Marcona. Széles járása mindjárt elárulta, hogy régi tengerész. Fekete bőrkabát. Vörös kendő a nyakán. Szeme szúr, mint a villogó ár.. . Teljes tudatában van a jelentőségének. Élő fegyvertár. A Verne-regényekben láthatsz ilyen alakokat. ..”

Sínkó nem látja többé. De elmondja az Optimistákban, hogy „Dani” volt a koronatanú a könyvben Kovácsnak nevezett Korvin Ottó ellen, mert elhitették vele, „hogy nem fogják felakasztani, ha jól vall”. Sinfcó felteszi a kérdést: kommunista volt-e „Dani”, vagy csak eszköz a forradalom kezében? — aztán így válaszol ő maga: „Tönkretette a hatalom, amit rábíztak. Most, hogy nincs már a kezében a hatalom, most kiderül, hogy mennyire tönkretette a hatalom. Gyáva. Kovács elvtárs, aki azonban nem élvezte, hanem teherként csak vállalta a hatalmat, ő ugye nem tagad, ő erősebb, mint a volt hatalma, ő vállalja, amit tett... én nem tudom nem sajnálni Danit, de Dani, akinek most ígérik, hogy nem fogják felakasztani, Dani megint be lesz csapva. Megint, mert a mieink is megcsalták. Első gondolatuknak kellett volna lenni, hogy épp róla és a többi Lenin-fiúról gondoskodjanak.”

A Lenin-fiúk perének vádlója — s általában a gyorsított eljárásoké — Váry Albert királyi főügyész, maga sem érdektelen figura. Ápolt, franciás szakádéval ugyancsak múlt századi Verne-hőshöz hasonlít. Főügyészhelyettes a Károlyi-forradalomban; március 21-én rohan a Gyűjtőfogházba, hogy személyesen bocsáthassa szabadon a kommunista vezetőiket, csinos kis beszédben üdvözli a „felkelő vörös napot”, együtt énekli Kun Bélával az Internacionálét a börtönudvaron, s miég az autóját is átadja, ő maga villamoson tér vissza a hivatalába. Nem is kerül a túszok listájára, és fizetését végig megkapja a proletárdiktatúra idején. Abban is szerencséje van, hogy László Jenő, a forradalmi törvényszékek vezetője nem reflektál vádbiztosi működésére, különben aligha volna módja felakasztatni László Jenőt. Ö, a „nagyvád”, ahogy Cserny nevezi, ő hiteti el a Lenin-fiúk egykori parancsnokával, hogy vezetői becsapták, és hogy a vezeklő együttműködésért cserébe életben maradhat. És természetesen ott van a Margit-körúti katonai fogház udvarán 1919. december 18-án, amikor Csernyi tizennegyedmagával felakasztják.

796