Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)

lást foglalni, kinyilvánítani rokonszenvét vagy ellenszenvét. Először történt meg, hogy egy politikai gyilkosság híre hidegen hagyja. Nem érzett részvétet az áldozat hozzátartozói iránt, s a gyilkosokra sem gondolt haraggal, hanem életében először őszinte volt végre, s arra gondolt, hagy lám, ő, Lévai Vilmos egész életéiben rettenetesen egyedül volt, s szeszélyeivel rettenetesen megkeserítette a környezetében élők peroeit. Utoljára a házassága előtti estén furdalta a lelkiismeret, mert tudta, hogy az éjszakát egy táncosnővel fogja tölteni, de erről egy szót sem szólt a menyasszonyának, EL anyjának, hanem a szüzességről és az erényes életről prédikált lelkesen.

„Kifogyott belőlem a részvét— mondta a reggeli mellett. — Ez pedig azt jelenti, hogy ma meg fogok halni. Illenék hát, hogy fölvegyem a fekete bársonyöltönyömet, de nem veszem föl. Végtére is a ti számotokra lesz ez a nap ünnep. Meg előbb majd elszállítanak a boncterembe, ahol úgyis levetkőztetnek. Illenék megborotválkoznom is, de fölösleges. A temetésem napjáig úgyis kinőne a szakállam újra. És különben sem farsangi mulatságba megyek, hanem az Űr színe elé, az Ür pedig fütyül az illemtanra. A legfontosabb az, hogy ne essetek pánikba, ne jajveszékeljetek, és ne rendezzetek jelenetet a sírnál, mert az gusztustalan.”

EL anyja, aki régen megszokta már, hogy az ura foghegyről beszél vele, ezekre a szavakra sírva fakadt mérgében.

„Mintha tudhatná azt bárki is, hogy mikor és hol fogja utolérni a halál!”

„Délután két órakor fogok meghalni a lócán, a diófa alatt” — mondta EL apja határozottan.

Ezután kivett a bankból háromezer koronát a temetési költségekre, megrendelte a koporsóját, majd felkereste néhány barátját, törlesztette az adósságait, és elbúcsúzott tőlük. Egész délelőtt úton volt, keresztül-kasul bejárta a várost, s közben figyelte magát, nem hagy-e ki a szívverése, nem érez-e szúró fájdalmat a bordái között, nem zsibbad-e a bal karja. Mindent a legnagyobb rendben talált. A hosszú gyalogséta jólesett neki, úgy érezte, estig is bírná szusszal. Érzékszervei kifogástalanul működtek, csupán a kedélye volt ború- sabb, mint máskor.

„Aznap délben meglátogatott engem is — mondta Horváthné —, és odaajándékozta nekem madárpreparátumai legszebb darabját, egy kitömött gyurgyalagot. Én először meghatódtam, de aztán megkérdeztem, mit csináljak egy kitömött gyurgyalaggal. Hát semmit, felelte az apád, cseréld ki a vázával a televízión, ott biztosan jól mutat majd. Én természetesen egy percig sem hittem, hogy meghal. Nagyon jól ismerem a férfiakat, az apádat pedig különösen jól. Egész életében komédiázott, egyetlen szavára vagy tettére sem emlékezem, ami őszinte lett volna. Gyáva volt, hazug és infantilis. 1938-ban például, amikor bejöttek a magyarok, elszavalta a Nemzeti dalt az Iparos Körben, de hat évvel később ő volt az első, aki a kék—fehér—piros csehszlovák karszalagot föltűzte, és úgy vonult végig a városon, mint egy kormánybiztos. Mondhatnám azonban úgy is, hogy okos ember volt. Mindig idejében megérezte, honnan fúj a széli, s ezt az ösztönét én a mai napig csodálom. Legénykorában mint a szúnyograj, lebzseltek körülötte a nők. Én is szerelmes voltam belé, majdnem negyven éve ismerem, és merő véletlen, hogy ezek közül a lányok közül egyik sem a féltestvéred. Hogy tudd, én vettem rá ezt a vén múzeumi madárijesztőt, aki ugyanolyan szélhámos, mint az apád, s egy ingyen kettyintésért az anyját is zálogba rakná, hogy hozzon el ide téged. Amikor a tudomásomra jutott, milyen dicstelenül végződött a te főiskolai pá781