Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)
rászdában ül, és az elhervadt ifjúságát siratja, a törvényszék épülete, oda kutyával bemenni szintén tilos. Egy rossz bíró bűnhődött itt amiatt, hogy hagyta magát megvesztegetni valami gyilkossági perben. A lépcsőkön rázuhant egy kőszobor, amely a bombázások alatt sérült meg. Egyszer EL azt is megsúgta a kutyának, hogy gyerekkora óta szenvedélyesen foglalkoztatja a történelem, kivált a szabadságharc története. Képzeletben az egész szabadságharcot végig- verekedte, a pákozdi csatától a temesvári ütközetig. A kápolnai csatában megsebesült, de aztán részt vett a dicső erdélyi hadjáratban, ott volt Damjanich vörössipkásaival Szolnoknál, majd a győztes isaszegi, nagysallói és váci csatákban, és Buda visszavételénél persze. S végül Világosnál, ahol kis csapatot gyűjtött maga köré, és kitört az ellenséges gyűrűbűi. A kis csapat a Maros völgyében vonult Erdély felé. Dévánál délkeletre fordultak, és bevették magukat a Szebeni-ihavasok köze, ahol átteleltek, s tavasszal újra felvették a harcot a fél világ ellen, amely továbbra sem tartott igényt a szabadságra, sem az önfeláldozásukra. „Kedves EL — kérdezte doktor Kulcsár Elemérné —, meddig lehet így élni, hit és ambíciók nélkül?” EL megsúgta neki: „Tudja, kedves asszonoym, így lehet csak soká élni.” S hogy megjöjjön a hite is meg az ambíciója is, a szoknyapecér Bohu- niczky bácsi, miután távoztak Pásztor Dezsőtől, s mind a ketten isszonyúan fáradtak voltak már, így szólt hozzá: „Kedves EL, a lógó orrodból, a világfájdalmas képedből és még sok apró jelből ítélve, úgy látom, hogy torkig vagy a dumámmal, és szívesen szerelmeskednél ma este, ha volna kivel.” EL, megtörve a bizonyítékok súlya alatt, beismerő-vallomást tett: „Mi tagadás” — mondta. „Ezt akartam hallani — mondta Bohuniczky bácsi. — Javaslom hát, hogy ma este legyünk szerelmesek a Horváth lányokba.” „Legyünk — egyezett bele EL készségesen. — Akár a Horváth lányokba is, bár ne hívjanak EL-nek, ha valaha is hallottam róluk.” S arra gondolt, hogy néhány nap múlva huszonöt éves lesz, s hogy nem is olyan régen még nagy reményeket fűzött ehhez a naphoz. Huszonöt éves kora után előbb-utóbb mindenki lehiggad, s majd megváltozik ő is. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a nagy változásokat általában hosszú érlelő- dés előzi meg, a szervezet öntudatlan, ám annál serényebb készülődése az igazi erőpróbákra. Ő viszont eddig semmi jelét nem tapasztalta magán érleíődés- nek vagy készülődésnek, inkább várakozott és a csodában bízott, miként a felravatalozott halott lábainál virrasztók is várnak valami megnyugtató utolsó üzenetet a megboldogulttól. Például ilyet: „Itt vagyok a túlvilágon, éppen szappanozzák a lelkemet az angyalok. A síromra muskátlit ültessetek.” „Kik ezek a Horváth lányok?” „Nem számít, hogy kik — felelte a nyugalmazott múzeumigazgató. — Dolgozó nők.” ,,£s hányán vannak?” „Hárman — mondta Bohuniczky bácsi —, és persze az anyjuk. Ibolyka a legidősebb, ő gépírónő. Aranka bolti eladó, Leácska pedig háztartásbeli.” EL meglepődött. „Szóval nem kurvák?” Bohuniczky bácsi nagyon csúnyán nézett rá, aztán azt mondta: „Félállásban.” 777
