Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Páskándi Géza: Az ígéret ostroma (Félhold és telihold) (Történelmi színjáték két részben Kőszeg várának ostromáról)
bernek, mit csinál. A bukszájában váj- kál, még ki is fordítja... így fordulunk ki a bőrünkből mi is. (Más hangon.) A kutyámat keresem. Ma reggel eltűnt. Arra gondoltam, hátha az ételszagra idejött... BUNYI: Nem láttam... (Mint akinek kisebb gondja is nagyobb, iszik.) PLÉBÁNOS: A rakoncátlan elcsavaroghatott. .. Látja, a kutya se csak azért csahol, hogy a másikat elijessze, hanem a saját hangjával önmagát is bátorítja. .. Amikor a bástyán két katona viaskodik egymással... épp azt cselekszik, mint a kutyák. Kiabálnak, hogy a másikat ijesztgessék, s közben bátorítják saját lelkűket is. Én megfigyeltem. Leülök egy percre. Amíg csend van... mert aztán kezdődik elölről, minden.. . (leül.) BUNYI: Jó magának. PLÉBÁNOS: Nekem? Miért? (Csodálkozik.) BUNYI: Van mivel elfoglalnia magát. Dől össze ez az egész, lenyiiaznak minket egy szálig s maga a kutyáját keresi. PLÉBÁNOS: A szakácsnőm meghalt. Nincs, aki gondját viselje. Én pedig szeretem a kutyámat, mert öreg és hűséges, mint én. Csak ő egy gyarló földi emberhez hűséges, én pedig a mindenek urához. Higgye el, csak ennyi a különbség. Néha figyelem ezt az ebet, s az jut eszembe: vajon milyennek látja ő a világot — kutyaszemmel. S ahogy őt nézem, néha még eretnek gondolatok is megfordulnak a fejemben. BUNYI: No látja. Nekem is. PLÉBÁNOS: No nem épp az, amire maga gondol. Csupán annyi, hogy mivel ez a kutya nem tud istenről, hát néki én vagyok az isten. Én, aki pedig csak isten gyönge teremtménye vagyok. Hát ez a különbség ember és állat között. Ok azt hiszik, mi valami istenségek vagyunk, akik legfölül állunk, holott felettünk is ott trónol a végtelen hatalmasság. Életnek és halálnak ura. ö van minden szélzúgásban... amikor a kövek lezúdulnak a hegyekből — a dörejben... ha a lombok megzizzenek... Sőt, ott legtávolabb — abban a nagy ürességben — ott is jelenvaló. (Kis csend.) BUNYI (szinte rögeszmésen): Én akkor is félek! PLÉBÁNOS: Mert nem hisz igazán isten ígéretében. BUNYI: És ha az úristen is úgy ígér majd, mint Jurisich? Meg a városbíró? Fűt-fát a szerencsétlen jobbágyoknak, meg a többieknek... amíg áll a harc, amíg kell a karjuk és az eszük, ha van... De aztán, ha csend lesz, helyreáll minden... majd meglátja... Én polgár vagyok. Nekem ígéret helyett ott a készpénz! PLÉBÁNOS: Pedig az is ígéret... a pénz azt ígéri, hogy majd el lehet költeni. .. s szép és jó dolgokra lehet költeni. így hát minket leginkább az ígéret éltet, Bunyi uram. A ígéret, semmi más. BUNYI (makacsul): Ami a kezemben van! PLÉBÁNOS: Ami a kezünkben van, arról mór tudjuk, mennyit ér. De arai nincs — arról a legszebbet s legjobbat képzelhetjük el. Csak ami még nincs meg — annak van ígérete, mert annak vonzása van. Aki nem hisz az ígéretben — elveszett... (Kis csend.) BUNYI: Igyék, no. PLÉBÁNOS: Nem bánom, de csak egy kortyot. BUNYI (nyújtja a kulacsot): Várjon megtorlóm, nincs poharam. PLÉBÁNOS: Hagyja. Én nem utálok semmit. Nincs rá felhatalmazásom. Ahogy ez a borbélydoktor nem undorodik a sebektől... éppúgy én a lélektől, soha. Az asztalos a leggöcsörtösebb fára is úgy néz: mit hozhat ki belőle. .. No köszönöm... (Visszaadja.) Nem szabad félnünk. Amikor félünk — istentől legtávolabb vagyunk. S ez mindennél nagyobb fenyegetés. (Most az ajtó felöl léptek.) PANKA (kintről): Bunyi uram! BUNYI: Mi van már megint?! (Panka belép.) PANKA: 0 tisztelendő úr, jó, hogy itt találom, menjen gyorsan, szükség van magára... PLÉBÁNOS: Istenem... sietek... Btt- nyihoz.) Erre gondoljon mindig... csakis erre... (Kisiet.) 746
