Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Száraz György: A tábornok XVII. (életrajzi esszé)
A Tanácsköztársaság körülbelül 60 ezer főnyi sereget örökölt a Károlyirezsimtől. Az alakulatok nagyrésze forradalmi szellemű, de bomlófélben van; a leghasználhatóbb székely hadosztály viszont csak a területi integritás védelmében hajlandó az együttműködésre. Most — törvényszerűen — visszaüt az „osztályhadsereg” bomlasztására irányult taktika: a „régi” katonák a proletárdiktatúrától követelik ugyanazt, amit előbb a Károlyi-rezsimtől. Kun Béla most már erélyesen visszautasítja az 5400 koronás követelést, s keményen lép fel a most már Pogányt és Böhmöt is buktatni akaró fegyveres tüntetők ellen. De ez nem javítja a megörökölt alakulatok szellemét, a hadsereg változatlanul „beteg test” marad az első időszakban, s ezt tudnunk kell, ha érteni akarjuk a későbbi eseményeket. Nagyon is igaz Jász Dezsőnek az utókorhoz intézett figyelmeztetése: „...forradalmi események értékelésénél nem szabad ideális viszonyokat feltételezni.” A tisztek? Julier Ferencet idézem, aki majd Stromfeld utódaként lesz a hadsereg vezérkari főnöke: a „politikailag és történelmileg iskolázatlan” tisztikar „csak magyar érzelmeiben” egységes. A megoldást három irányban keresik: a Vörös Hadseregben, ahol „szolgálatuk alapja a külellenséggel való harc”; mások, akik „a vörös szolgálatot reménytelennek és céltalannak tartják”, később „az új hadsereg alapjait rakják le Szegeden”; a harmadik, „pasz- szív” csoport viszont „észrevétlenül igyekszik megmaradni”. A március 24-i rendelet alapján az új hadseregen belül munkás tartalékzászlóaljak alakulnak. Ezeket a milicia-rendszer alapján szervezik: az önkéntesek továbbra is végzik napi munkájukat, külön díjazást nem kapnak a fegyveres szolgálatért. Megbízható erő ez, amely azonban inkább kisegítő karhatalom, biztonsági tartalék, mint hadrafogható alakulat. Március végétől alakulnak a nemzetközi ezredek, zászlóaljak: orosz és ukrán hadifoglyok, lengyelek, délszlávok, olaszok, románok, bolgárok, még törökök is jelentkeznek, később mintegy 10 ezer internacionalista harcol majd a Vörös Hadseregben. Később, amikor polarizálódik a hangulat a hadseregen belül, ezek a csapatok is feszültség-növelő tényezővé válnak: hiszen azt testesítik meg, amit a „nemzeti érzelműek” elutasítanak — az internacionalizmust, a világforradalom „chiméráját”. Megismétlődik szinte 1848—49, amikor a hadsereg egy részének ellenszenve kísérte „a píhálihungarok légióit”, különösen a lengyeleket: „kihívják ellenünk a cári beavatkozást...” S ami ebből következik: az internacionalistákat is érik csalódások. Igen jellemző az osztrák alakulat története. Csaknem valamennyi, a Tanácsköztársaságról szóló mű megemlékezik erről az önkéntes csapatról, amely áprilisban érkezik Becsből Magyarországra, részt vesz a Debrecen előterében folyó ihardban — itt esik el a parancsnok, Leo Rothziegel is —, majd eltűnik a hadi krónika lapjairól. Amiről „szemérmesen” hallgatunk: hogy az egység megmaradt 360 katonája megtagadja az engedelmességet, nem harcol tovább, a tanácskormány kénytelen internálni őket. Pedig ami történt, érthető, kár elhallgatni. A frissen érkezett lelkes csapatot április második felében szinte azonnal a szétszakadozó frontra dobják, „tömeszelni”; helytállnak derekasan, veszteségeik bizonyítják. De szemük előtt folyik a züllött, demoralizált visszavonulás, a székelyek az orruk előtt teszik le a fegyvert: ők „nem ezt várták”, csalódottak, elkeseredettek ... A többi internacionalista egységgel kapcsolatban csak végletes értékeléseket találunk; az ellenforradalmi emlékiratokból süt a gyűlölködő elfogultság. Julier — a júliusi offenzívára emlékezve — harcértéküket a nullával mondja egyenlőnek, csak épp arról feledkezik meg, hogy épp az 703
