Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Markó Béla: A napsütötte megálló (vers)
MARKÓ BÉLA A napsütötte megálló Beárnyékolt jövendőt, nedves homokot álmodunk magunkban, s elmosódó nyomokat az érintetlennek hitt remegő talajon. Mint ^ bemocskolt képzeletű lányok, úgy várakoznak a szikrázó hegyek, a havas, felsebzett partok, mert valaki járt már erre, hátulról, elmúltak felől süt a nap, tarkónkra tűz, és jéghideg a fény, mint a pisztoly, elvirágzott az üldöző, a sok emlékű nyár. Ha most hirtelen megállnánk, fejünk fölött elcsúszna lassan, delelne, nyugodni készülne minden, ami csak éltet s fenyeget. Hogyan lehetne megfordítani a rendet, megfordulni, hasra vetődni s tüzelni visszafelé? De hiszen onnan jön minden ámulat, onnan sugárzik minden bíztatás, és semmi esélyünk, hogy szemből kapjuk a pusztító csapást. Fájdalmas így fényirányban haladni, árnyéik vetül álomra, vágyra, tervre, s a gleccservájta gödrök felett gyanútlanul elsiklik a szem. Kifakult napszítta háttal, lebarnult nyakszirttel s hófehér arccal készülve meghasonlani. De végül is kivárjuk, míg lábunk alatt visszafelé csúszik az árnyék, s ha valaki járt már erre, ismerős volt ő, kedves ismerős, s nem kell már semmit tenni, nem kell már senkit megkeresni, csak figyelni, hogy itt van a régi hátizsák, itt van a régi i álom, itt van a régi vágy, s szemből, a felszikrázó partról úgy ér a fény, mint a nyirkos földből kidobott gilisztát, mint fedetlen fejű szeretőt, aki már végképp védtelen. 676
