Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XVI. (életrajzi esszé)

Böhm Vilmos ellen tüzeli a katonákat, előbb dühös antikommunista, majd „vörösebb” akar lenni Szamuelynél. A szakszervezetek rendezte felvonuláson a húsipariak mennek az élen, véres kötényben, taglót-bárdot emelgetve tüntetnek a „bolseviki csőcselék” ellen. Igaz, nem sokkal később ugyanezek a munkások indulnak a frontra Tanáes-Magyarország védelmére, a népbiztos-kormányban pedig együtt lesz Kun Béla, Pogány, Böhm, a „mérsékelt” Kunfi, a „terrorista” Szamuely, s a szociáldemokratának „túlzó”, kommunistának „mérsékelt” — valójában a lehetséges együttműködést fenntartani akaró — Landler. Csakhogy az egység kényszerből született, nem eszmei, csupán taktikai, a belső harc aszerint élesedik ismét, ahogy sokasodnak a Tanácsköztársaság nehézségei. Igazából „kettős hatalom” van, kényes egyensúly a népbiztos-kormányban, a végrehajtó erő nagyjából a kommunistáké, de a Munkástanácsban már a szociáldemokratáké a többség; a Vörös Őrség és a gyári munkászászlóaljak egy része kicsit „szociáldemokrata erő” maradt, szemben a Cserny-külö- nítménnyel, amely bármikor kész volt fellépni a „munkásárulók ellen. A helyzetet csak bonyolítja, hogy belülről is megosztott mindkét csoport: vannak, akik — őszintén vagy taktikai meggondolásból — fenn akarják tartani az együttműködést, mások viszont a szakítást — sőt: a leszámolást — követelik. A szociáldemokraták egy része, amikor nem bízik többé a „szovjet kísérlet” sikerében, ismét „nyugati megoldást” keres, az antant felé tapogatózik, és nem riad vissza az ellenforradalmi erők „taktikus” felhasználásának gondolatától sem.

Az ideológiai-politikai ellentétek személyes rokon- és ellenszenvekkel ötvöződnek. Jellemző példája ennek egy részlet Garami Ernő 1922-es emlékiratából. ö, a jobboldali szociáldemokrata, aki mereven elzárkózik a kommunistákkal való együttműködéstől — tehát még a centralista Kunfit is ellenségnek tekinti — mielőtt elindulna Tanács-Magyarországról a svájci emigrációba, felkeresi régi barátját, a baloldali, már „majdnem-kommunista” Landlert. Amint írja, felkavart lélekkel, könnyezve búosúzta'k egymástól; közben „bejött egy ifjú ember.. . Egy ideig össze-vissza fecsegett, s miután észrevette, hogy mindkettőnknek terhére van, kiment. Megkérdeztem Landlert, hogy ki volt ez? — Az államtitkárom — mondotta, s már nem emlékszem: vagy Rákos, vagy Rákosi nevet említett. Sohasem láttam, sohase hallottam erről az úrról semmit, tudtam tehát, hogy valami jövevény lehet a kommunisták közül. Kíváncsian érdeklődtem Landlernél, hogy miféle ember? Dühösen legyintett a kezével, és csak ennyit mondott: — Buta, barom ...”

Személyes és politikai elfogultság keveredik az emlékezésben. A dátum 1922. Garami tehát közben hazatért, ő írta alá a Szociáldemokrata Párt nevében a Clerk-féle nyilatkozatot, amelynek nyomán Horthy bevonult Budapestre, majd 1919 decemberében szakított a Peyer-féle vonallal és ismét emigrált. A memoár fogalmazása kétségtelenné teszi, hogy rokonszenve töretlen a közben egyértelműen kommunistává lett Landler iránt, de ugyanakkor tájékoztat nemcsak Landler személyes ellenszenvéről, hanem a „szociál-arisztokrata” Garami változatlan előítéleteiről a „jövevény” — tehát: parvenű! — kommunistákkal szemben.

Nem szabad, nem is lehet elkenni, hogy szociáldemokraták és kommunisták ellentéte a Károlyi-időszakban és később: alapvetően elvi-politikai ellentét volt. Azaz nyilvánvaló, hogy a proletárdiktatúrát az egyik fél kényszeredetten vállalta, a másik mély meggyőződésből, s ez — a történelmi igazság mellett — erkölcsi fölényt is adhatott a kommunista félnek. Szükségszerűen következett az

583