Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Sándor Iván: Tiszaeszlári dimenziók (esszé)

a zsidó probléma sokáig tabu volt a magyar irodalomban, ma már nem az... Legyőzhetetlen a sötétség hatalma, vagy csak nehezen legyőzhető? Azt hisszük, s konokul ismételjük, hogy csak a művelődés az egyetlen harci eszköz. Meg a nyílt szembenézés a legnehezebb kérdésekkel. Ezért nagyértékű ez a könyv.” (Új Kelet, 1976. VII. 23.)

Mit gondolok a legfontosabbnak ezekből a beszámolókból? A fordulat elismerését, az általános és tudatos törekvések figyelembe vételét. Miközben legújabb híradásokban, amelyek a világból érkeznek, vannak jelek arra, hogy ha változott formákban is, de újra felüti fejét az antiszemitizmus. Ez alól, mint a New Society 1980. december 11-i száma írja: „...dicséretes kivétel Magyar- ország (első helyen feltüntetve, kiemelés: S. I.), az NDK, Jugoszlávia és Bulgária.”

Az első jelentős lépések valóban megtörténtek. Hatásukat azonban lassítja az, hogy a negyvenöt év felettiek közül sokakban akikben hajdan éles volt a faji megkülönböztetés, a fasizmus tömeges bűntettei az érzést nem szüntették meg, legfeljebb lejáratták, időszerűtlenné tették. A más fajtájú, vallású ember iránti ellenszenv nyílt vállalása, titkolt fenntartása milliók gázhalála, elégetése után csak némi önbecsüléssel is hirdethetetlen és vállalhatatlan lett, de ez nem jelentette a gondolkodás teljes megtisztulását. „Tudja, azok után, amit Hitler tett, az ember már antiszemita sem lehet nyugodt lélekkel”, mondta egy nagykultúrájú idős hölgy, miközben nyugágyainkban élveztük a napsütést a Balatonnál. Erről a tudatvilágról jegyzi fel E. J. Hobsbawn a New Society idézett számában: „Mivel az antiszemitizmust Hitlerrel és a tömegmészárlással azonosították, a megrögzött fasisztákon kívül senki sem vállalta nyilvánosan az az antiszemitizmust, legalább is azon nemzedék tagjai közül, akik átélték a második világiháborút. Egyszerűen lehetetlenné vált olyan nyíltan ellenszenvet, bizalmatlanságot és megvetést nyilvánítani a zsidókkal szemben, ahogyan azt a háború előtt még... tették...”

A régi nemzedék tagjai közül sokan ezzel a nem megtisztító, hanem elterelő érzésvilággal adták át érzelmeiket a fiatalabbaknak. A múltról beszélek? Igen, de a jövőért. Szeretném kimerevíteni a pillanatot, amit az én nemzedékem még átélt, mert itt vannak a gyökerei mindannak, ami a tudatban még mindig, sokáig rendezésre vár. A történelmet nem lehet, mint egy lakást kiseperni. A társadalom élete erők összegéből alakul. És bár életünk méltóságának megőrzésére egyetlen esélyünk van, az, hogy hirdetjük, többek vagyunk erők ösz- szegénél, létünk öntudata azért nem tagadhatja az élethelyzetek kialakulásának valóságos mechcanizmusát; legfeljebb az elszánást tartja ébren ez az öntudat, hogy a rossz mechanizmusokkal szembe kell szállnunk.

Nem hangzik újságnak, ha elmondjuk: az antiszemitizmus ellen fellépni azt jelenti, hogy egyúttal ellene vagyunk a tudatzavar, a manipuláció, az ember ember elleni kijátszhatósága minden korszerű változatának; a kultúra, az emberi jogok, a kisebbségek elnyomása bármely formájának. Mikor ez a kiadás az olvasóhoz eljut, éppen 100 esztendeje a tiszaeszlári eseményeknek. Életem sok élménye között most már ott van az is, hogy megismerkedhettem a mai Tiszaeszlárral és ott barátokat találtam. A Kiadó érdeme mellett az övék is nagy abban, hogy ezt a munkámat létrehozhattam. Itt mondok köszönetét nekik, és mindazoknak, akik támogattak. Regényben, tanulmányokban a végéhez közeledő század korkérdéseit próbálom keresni, a hullámokból is felbukó emberi öntudat arcát. Hogy ne merüljön el véglegesen a nagy rengésben. Szeretném, ha az új nemzedékeknek könyvem megmutatna valamit a végiggondolás sokszor szorongató, mégis megtisztító kalandjából.

49