Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Laczkó András - Kurucz Gyula: Léggömbhuszárok

Az író könyvét regényként adja az olvasónak, de már az első húsz oldal után világos, hogy a mű a hagyományos poétikának nem felel meg. Ha a cselekményt tartanánk meghatározónak, akkor a Léggömbhuszárok aligha minősülne regénynek, összefüggő történetsora nincs a könyvnek, az abszurd meséket, eseményeket kizárólag a főhős személye kapcsolja össze. Ez az alak ugyancsak kafkai minta után született. Alig tudunk meg róla valamit: férfi, ötvenkét éves, érdemeiért került beutalóval a „Lotyóházba”. Ami fontos nála, a keresés, egykori önmagának kutatása, ami a különös helyszínekre elviszi. Hagyományos regényekben a főszereplő sorsa fejlődést mutat. Itt ennek a nyomai is alig fedezhetők fel. A középpontba állított alakon kívül nincs állandó szereplő. Következik ez abból, hogy ő monológ formájában közli a vele történteket, ami a szubjektum szerepének megnövekedésére utal. Olyan elemek erősödnek fel, amelyek szinte lírizálják az elmondottakat. Hogy re- gény-e a Léggömbhuszárok arra nézve a terjedelem is kétségeket ébreszt (a hét ívnyit sem éri el.) Így a műfaji megjelölés csak megszorítással fogadható el; a Léggömbhuszárok monológregény.

Olyan ember monológja, aki sikertelenségben vesztette el önmagát. A beutaló feltétele ugyanis: mások egybehangzóan becsmérlő véleménye, az évtizednyi vagy hosszabb kemény munka el nem ismerése és a szakmán belül tökéletesen hiányzó jó kapcsolatok. Groteszk jutalomlehetőség ez, hiszen abban a világban, amit Ku- rucz teremtett, a sokszor félreértett és kisemmizett „egyedeket” így kárpótolják. Ezzel persze az író nem menti fel őket, nem hárítja a közösségre a felelősséget, az egyént hagyja előtérben. Az ember, aki elsősorban önmagáért tartozik elszámolással. így figyelmeztet arra, hogy nem szabad felelőtlenül elengedni az időt, mert aki elveszti önmagát, mindenképpen bűnhődik érte. Ez olyan belső, örökké sajgó fájdalmat eredményez, amitől sem orvos, sem hazugság meg nem szabadíthat. Még a halál sem. Szemléletesen példázza ezt a kocsmai verekedés, aminek a végén a hőst arasznyi tőrrel szúrják meg, de mintha semmi sem történt volna, tovább él, Az önelvesztésért „a test halála sem ad menedéket.”

Ez így első hallásra abszurdumnak hat. Meg kell azonban jegyezni, hogy következetesen végigvitt írói logika igazsága. A Léggömbhuszárok világa elvonatkoztatás eredménye, így méltatlan lenne a tapasztalással szembesíteni, azzal azonosítani. Volt egy torzulásra mutató társadalomlélektani folyamat, s erre a szerző megkísérelt magyarázatot keresni. Teremtett világával, amiben nyilván szintetizálódnak élményei, tapasztalatai. Irodalmiak és más úton szerzettek egyaránt. Egyes jeleneteiben a megfigyelés élessége érződik, máshol az, hogy átvett és asszimilált dolgokról van szó. Ilyen például, hogy a beszélő állat szavai ítéletet mondanák az emberekről. Ide sorolható a kétszeres elbeszélés fogása is, amikor a hős csak azért találkozik valakivel, hogy meghallgasson egy történetet. A mai amerikai prózában a lélektan eszközeivel kikísérletezett ábrázolásmód, hogy a főszereplő kitalál egy történetet, amit másnap megvalósulni lát. A Léggömbhuszárok férfija hasonlóan éli át egyik-másik hallott eseménysort.

Az író többször utal arra, hogy ez a műve a megelőzők közül legközvetlenebb kapcsolatban A Mákszem Hölggyel (1974) van. Kurucz már akkor leírta keserű pa- radoxonát, hogy a gyermekkorból megőrizzük azt, amit el kellene hagyni, és elveszítjük, amit egész életen át meg kellene tartani. Az 1974-es regény hőse a Mákszem Hölgy elvesztése után döbbent rá, hogy kitől távolodott el. A Léggömbhuszárokban azonosította az ént és a Mákszem Hölgyet, s a férfi azért fohászkodik a könyv végén, hogy találkozhasson vele, egykori önmagával.

Talajtalanságába kapaszkodó hőst ábrázolt Kurucz újabb regényében? Igen, de a háttér és a célzások világossá teszik, hogy egy lehetséges kortárs jelenségről beszél így. A kidolgozottság, az egyéni eszközök és a mondandó egyaránt fontos állomássá teszi a Léggömbhuszárokat Kurucz Gyula pályáján.

LACZKÖ ANDRÁS

568