Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Parti Nagy Lajos: Ki feszíti a lassú kést? (Bertók László: Tárgyak ideje)
Ki feszíti a lassú kést? BERTÓK LÁSZLÓ: TÁRGYAK IDEJE Amikor a Jelenkor 1980 márciusi számában mejelent Tandori Dezső tanulmánya Ber- tók László költészetéről, az elemzett „trilógia” harmadik darabja még elfogadott kéziratként pihent valamely kiadói dossziéban, Tárgyak ideje cím alatt. így az olvasó csak Tandori idézeteire és saját folyóirat-emlékeire hagyatkozhatott, vagyis az utóbbi könyvnek csak részleteit ismerhette akkor, míg az előzőeket, a Fák jelvonulását és az Emlékek választását leemelhette a polcról, hogy összevesse személyes véleményét a tanulmányíró ítéletével: „ama egészen ritka megszólalások ezek a versek, amelyek nagy tétre menően is szerény tartásénak megmaradva nem lehetnének más életmeg- nyilvánulásökkal helyettesíthetőek, amelyebből tehát születés közbenileg sugárzik szét az erkölcsi energia, az ilyen energiává lett veszélyeztetettség, az az élet egyszerű, alapvető fontos értékeit becsülő tragikus szemlélet, amely megoldást keres”. Hinnie kellett a szerző meggyőző elemzésének, s hihetett, mert a bertóki „országút” már „átadott” szakasza elegendő biztosíték volt, hogy az újabb kövezés is kiáll bármifajta terhelési próbát. Mi több: járható. Nem könnyen s nem kényes-kényelmes lábakkal. A padka mentén nem hirdetnek lepedőnyi táblák kényelmes célt, nyugalmas révbejutást, de omlásveszély sem riogat lépésenként olcsó, vásári módon, mint valamely panoptikumban, ahol az út végén rácsapódik a „szörnyűségekre” a vasajtó s volt-nincs, a büfében minden elfelejthető. A tét tehát nem a borzongás-borzonga- tás immár, az útmenti rémek nem mozdulatlan és veszélytelen viaszfigurák, nagyon is valóságosak, hisz „Közben, hatos sorokban vége / annak is, ami mintha béke / lett volna lassan, Európa / kiskertjeibe betaposva, / ágyások, sírok közé útnak, / hogy legyen hely a háborúknak.” (Kockakövek), s a félelmetes csápjaival bezörgő „bádog szitakötő” „elhódít s lassan bekebelez, / emberi lesz, ... leül benned, elmosogatja / szerszámait...” (Bádog szitakötő). Külső és belső fenyegetettség viszonyrendszerében tevődik fel más-más alakban a „ki feszíti a lassú kést” egyáltalán nem „költői” kérdése, a választól, az egyre keményebb és veszélyesebb anyagban közelített választól rég nem hangulat és körzérzet függ már, hanem a megmaradás, az emberi létezés, lehetősége, a „még, még te vagy, / benne, de te!” tölcsérperemnyi esélyének megragadása s megőrzése a később jövők számára is, „hogy a tölcsérből felüvöltsön / a protestáló pillanat, / a halandó különváló, / aki elhitte, hogy szabad, — / annyira csak, / hogy életed árán megjegyezze / halálodat.” (Életed árán). Ez hát a tét. S ehhez mért komolysággal folyik a „játék”. Ha kockaköveket papírzacskóba tesznek s csörgetnek dobókockaként, szétszakad, elmállik a papír előbb-utóbb. Gyönge, feslő anyag, cukorkához szokott, cérnagombolyaghoz. Könnyű, vékonyka tárgy ez a könyv, de két tenyérrel kell fogni, tartani, ki ne szakítsák a versek a papírt. Kemény, pontosan metszett élek, sebzőek és hegek maguk is, markáns, titokzatosan tiszta felületek, a mesterember kezenyoma. És a „kő”, kifejthető és kifejthetetlen törvényeivel. Utcakő. Ökölkő a fegyvertelenségben. Levél- nehezék törött ablakú, huzatos szobában: otthon, haza, emberség szét ne szálljon! Tőkesúly a madártej-hajóban; az árboc tudva tudja, eldűlne nélküle. Csak ne nehezítené a könnyű siklást... „Dobjuk ki! Dobjuk ki!” — tapsikolnak a tejszínpamacsok. „Lehetetlen. A súly, uraim! A súly!” — ing az árboc. Ha szükség van nagy versekre, akkor azok a versek meg is születnek. Hiányból, múltból veszélyeztetettségből, de minthogy nagy versek, mindenképpen reményül, puszta létükkel is állítva, hogy lehet, hogy „lezuhanva is fölfelé”. Nehéz költészet Bertók Lászlóé. Nem azért, mert érthetetlen, kibogozhatatlan, ellenkezőleg; mert érthető, mert mellbevágóan pontos. Mint a megszenvedett, végiggondolt gondolatok. A Tárgyak ideje szusszanásnyi időt sem hogy az olvasónak. Menet közben a csú564
