Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Csengey Dénes: Két vad (novella)
ülő nagyapja kezében. A nyárs a parázs födött imíbolyog, forog rajta a taknyos bulldog, az öregember kenyérre csorgatja a zsírját. Toimbodt eszeveszetten, rúgta maga körül a gazt, a földet, fröcsögött a nyála, testének, hangjának nem ivóit ura egy percig. Aztán ‘azt mondta szégyenkezve: — Jó, öreg, jó. Barát barátnak elnéziva barátságot. A kutya morgott, vinnyogott, de úgy lehet, értette a -szót, mert rángó farokcsonkkal, földre sunyt fejjel, megfeszült inakkal a tisztás széléig hátrált ugyan, addig a pontig, ahol legelőször ült, de látszott rajta, hogy rövidesen ismét megindul azzal az alázkodó kúszással. Nézték egymást egy percig lihegve. Az állat szemében oly mélységes megértés csillant, amitől el kellett fordulnia, ha nem akart melléfeküdni. A pincébe indult rohanvást, gyertyafénynél vizslatta végig a löszfalat. Hamar megtalálta-, amit keresett: nevét, s -alatta egy dátumot. Születése napján vésték oda az áldomást ivók. Cifra, szép írás, az N betű helyén világosabb folt. Nagyapja ökle pattintotta le azt a darabját a pincefalnak, amikor megindult alatta a föld, elmagyarázta a iszom-széd pontosan. A halál győzött, de az öregember ütött először, így járta a régiek közt a hegyen. Engem talált el, utoljára énhozzám ért, kezével engem keresett, gondolta reménykedő hevületben, de a falat nem lehetett hazugságra csábítani. Nagyapjának ökle nyomát mutatta, de neki csak a nevét. Miután behordott mindent, paradicsomot, paprikát és hagymát lopott a szomszédos szőlőiből, leosót főzött só nélkül, zsír nélkül. A kutya már nem volt vele, ezért amikor elkészült, csak megkóstolta, és rögtön kiöntötte az ízetlen ételt. Megtöltött egy demizsont vörössel, nagyot húzott belőle vacsora helyett, aztán fordult párat a présházban. Kipróbálta a széles ágyat, odakönyökölt az asztalra, megbámulta a két negyvennyolcas magyart. Hátára vette a puttonyt, meghordozta, letette, járatta kicsit a prés medvéjét, belekezdett egy halk üdvözlégybe, aztán vörös arccal letépte a falról a Mária-kópot, az ajtóhoz ugorva belevágta az ereszkedő sötétségbe, és vizsgálta sokáig a rendbehozott tanyát, a művét, mint egy kifütyült komédiás. — Holnap nekiállok, kinyűvöm az akácot — mondta hangosan. — Megigazítom a nádat a tetőn. — De tudta, hogy abból nem lesz semmi. A tűz mellett ült -az öregedő estében, verset motyogott, elhallgatott. Dúdolt, azt is abbahagyta. Méter magasra nevelte, megharagította a lángot, aztán hagyta, hogy m-egroskadjon a tűz, elfátyolozza a parazsat a hamu, és ahogy magához delej ezte tekintetét a mélyülő vörös fény, lassan belecsendesedett az éjszakába a szívverése. Ruganyos, nyers ágat dugott a hamu alá, amikor felizzott a vége, kiemelte és megsuhogtatta, nehogy kialudjon a szentjánosbogárnyi parázs. Aztán köröket rajzolt a sötétbe, tüzes görbéket, hullámot, villámformát, érverés vonalát az éjszaka eJ-ektrokardiogrammjára. Nem lehet abbahagyni, motyogta. Ha kialszik, nyom nélkül maradok. Felállt, egyre suhogtatva a paPazsas végű vesszőt, templomot rajzolt vele, szenteket, ránduló nőd testet, görbehátú öregembert borozni a diófaasztal mellé, izzadt, szédült, remegett és riadó bizonyossággal tudta, hogy igen, eny- nyi, ez az egész, neki erre futja, gyorsan gyógyuló sebeket vágni a sötétségen, szünet nélkül, ameddig bírja, a levegőibe rajzolni magát tűzzel egy tan492
