Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Csengey Dénes: Két vad (novella)

vályogot, beszakítja, elönti a pincét, meghordja a tisztást iszappal, magok millióival ... Még évek múlva is meglátogatta időnként az a sötét pátosz, melynek ívén szinte kántálássá emelkedett az a verselemző magyarázata. Most mégsem ez jutott eszébe, hanem nagyaipja földben romló koporsóját vélte megpillantani, s míg a rozsdás kulcsot forgatta a sikító zárban, olyan érzése támadt, mintha az öregember ma találkozót adott volna neki ezen a helyen.

Mélyen belélegezve az ajtónyitásra felfelhőző penész illatát, először a pincébe ereszkedett le. A gyertya rendes helyén, a legelső hordón állt a talpas tartóban, a megfeketült löszfalak között szétugró világosság megmutatta, hogy ide még nem talált bejáratot a rothadás. Lopok, csapok, akonák, kalapács rendben a faállványon, a hordók épek voltak, s kettő közülük nem kongott, amikor ujjával megkopogtatta a feneküket.

A rézcsapot ingével törölte tisztára, és egyetlen mozdulattal ütötte a helyére. Eresztett egy deois pohárba, megrázta, kiiöttyinitette, aztán — színét a gyertyavilágnál hosszan vizsgálva előbb — ivott a kadarkából, mely sötét volt, és sűrű, mint a vér.

S asak ekkor, az üres pohárral kezében tűnődött el azon, hogy mit is keres ő itt voltaképp.

A kérdés se jó nem volt, se egyszerű.

Ivott még — csak az időt húzta vele —, aztán, ujjait segítségül híva megpróbálta elvégzendő műveletté alakítani a helyzetét. Kiszámolta az egymással szemben álló tényeket. A tanévnek vége, reggel megvolt az évzáró, a városban mostantól semmi dolga. Felesége egy hete már Siófokon, ma egész délután a buszpályaudvar melletti parkban várakozik. Holott ő nemigen fog ma utazni. Másfelől itt van ez a présház, áll már vagy százötven esztendeje, és tíz éve, nagyapja temetése óta ő az első, aki átlépte a küszöbét. Itt áll egy háromezer nappal ezelőtti pillanat kövületében, nem messze a vakablaktól, melyben égy tányéron néhai Bóna Mihály bicskája rozsdáll, fél kiló szalonna avasodik. Cipője orrával elérhetné a csántéron feldőlt, a kiömlött, megkocsonyásodott borba beleragadt poharat, melyet helyére tenni eflmuiasztott az egyébként akkurátus szomszéd, amikor szélütötten elzuhanó Miska bátyját kivoniszolta a pincéből. Látja az esés nyomát az elgereblyézett homokban. Tudja, krumplihalmot takar a durva szálú szövetté sűrűsödött csíragubanc, vetnivalót, soha már földbe nem kerülőt.

Itt áll az időnek egy távoli pillanatában, melyet tán egy fél év múlva betemet, megszüntet, visszaidezhetetlenné tesz a rászakadó tető. Bora is van elég, hogy kiverje fejéből a Volán-menetrendet.

Legyintett, megrázta a fejét. Ezt szépen elbábozta magának az öt ujján, kerek mese, de ő azért csak — hiába szeretne mást — a pince nyirkot izzadó padlóján áll, most, ebben a pillanatban, nem máskor, baljában pohár a pohár, nem kegytárgy, és benne a tízéves aszúnak boríze van, semmi egyéb.

Ingerültté tette ez az elháríthatatlan gondolat. Mintha szégyene nyomait tűntetné, úgy ütötte be az akonát, tette helyére a kalapácsot, a poharat, a gyertyát, s indult kifelé a pléhtányérral, hogy kidobja a romlott szalonnát.

Akkor megint meglátta a kutyát. Vágott farkú, idomtalan pofájú bulldog, ferde gerinccel ült vagy tíz lépésre a tanyától, és — mint a fajtáj abelieknek gyakran — folyt vastagon a taknya. Ilyen állatot (nem tud megrúgni az ember. Megsimogatni még kevésbé.

— Na hát — mondta végül. — Meghoztam az ebédedet, barát.

Két vödör vizet hozott a szomszéd kútjáról, kimosott egy szapulót, s meg490