Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XIV. (életrajzi esszé)
elöltöltő puskával felszerelt, zárt roham-alakzatban támadó császári ezredeket. Ezúttal ijesztő a krónikás lelkendezése: a dandárt vezénylő tábornok nézi a 38- as kecskeméti bakák két zászlóalját, amint „a gyilkos tűzben lövés nélkül, zárt sorokban halad tovább a chlumi magaslatok felé”, s odakiáltja: „— Derék legények vagytok! Olyan szépen, zártsorban vonultok, mintha osak a gyakorlótéren volnátok!” A krónika vége: „A poroszok gyors tüzelése azonban ezt a támadást is vérbe fullasztotta.” 1868 után tömegek zúdulnak a kaszárnyákba és gyorsan is cserélődnek: általános a hadikötelezettség, de csak három év a katonaidő. Ássák a fedezékeket a gyakorlótereken, piros bojtot kapnak a jó lövészek, a fehér waffenrock meg a nehéz csákó már csak parádéra való. 1878-ban a „standbeli” ezredek legénysége már sötétkék zubbonyban, könnyű tábori sapkában vonul a boszniai okkupációra; oldalukon gyalogsági ásó, vállukon a Wánzl-féle hátultöltő puska. A dalok ettől nem lesznek vidámabbak. Panaszolják az idegen vezényszót: Mikor mondják: reksót, hapták, abmasír, / Szegény magyar bakának a lelke sír.. . Énekelnek bánatosan, a „bundás regruták” a nagy bécsi kaszárnyáról, amelyre rászállott egy gólya, meg a kemény kőből rakott prágairól, a gráciról, amelv sárga-fekete. Fújják a nótát a bosnyák hegyék között a 12-esek: Trebi- nyétől de messze van Komárom! / Masírozunk a bosznyai határon! — meg a kecskeméti Mollináry-bakák: Ha tavasszal fölülünk a masinára, / Isten veled, bosznyákoknak országa! És bizony van, akinek a „gyenge harminchat hónap” is sok: Bakagyerök, ha mögunja életét, Mögtőtti a hátultöltő fegyverét; / Neki- szögzi az ű elszánt szívének, / Ügy lösz vége katonaéletének. .. 1913 őszén is sorjáznák a bevonulok: virágosán, pántlikás kalappal, vállukon a sötétre mázolt faláda, rápingálva a nevük mészfestékkel. Fújják a nótát hetykén, keservesen: Játsszál, babám, úgysem soká játszadozol már! / Itt az október, katonának megyek már... És hamarosan ott állnak a kopár laktanyaudvarokon, feszes glédákba igazodva, szemben velük az ezredzászló sárga selymén a koronás kétfejű sas teregeti szárnyát, karmai között jogar és kard, a nyél lándzsás csúcsáról csüng a szalagcsokor, az egykori csaták emlékére: Wagram, Austerlitz, Dresden, Solferino, Custozza, Königgrätz... ők pedig mondják az esküt, mint egykor apáik és nagyapáik: „... vízen és szárazon, éjjel és nappal, rohamokban és mindennemű vállalatokban, mindenütt, mindenkor, minden alkalommal vitézül és férfiasán harcolunk...” Ők a Habsburgok utolsó békekatonái — és ők lesznek az elkövetkező háború első halottai is. * 1914. július vége. Harsog a szatmári ezred Monte Croce indulója az 1866-iki custozzai roham emlékére, recseg a Hoch Habsburg mars az eperjesiék menetszázadai előtt. Rutén, magyar, zsidó bakák masíroznak az ungvári ezred Unter dem Doppeladler indulójának ütemére. A brassói 2. gyalogezred székely, szász, román legénysége az Alexander-induló hangjai mellett készülődik az „örökös ezredtulajdonos”, II. Miklós cár ellen. Mennek Vilmos császár kassai harmincnégyesei, a k'ék- hajtókás győri tizenkilencesek, hogy megbosszulják tulajdonosuk, Ferenc Ferdi- nánd halálát. És indul az orosz frontra Petőfi egykori ezrede, a „zöldihajtókás, sárgapity.kés” negyvennyolcadik. Robognak velük a szerelvények délnek, északnak, harsog a nóta Petárról, a szerb cárról, aki háborúsdit játszik, a kislányról, aki a pápai utcán megyen a regiment után, meg Ferenc Jóska mennydörgő 449
