Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XIV. (életrajzi esszé)
a Bach-korszak végén az ország „keménykezű” helytartója, végül 1866-ban bukott hadvezér Königgrátznél. Gondoljunk aztán Stromfeld Aurélra, a császári-királyi ezredesből lett „vereskedő” vezérkari főnökre, a Margit-körúti katonai fogház rabjára, aki a 20-as években lesz meggyőződéses kommunista. De gondolhatunk az 1919-es vörös hadsereg főhadiszállásán működő „vezérkari szakközegre” is: Jány Gusztávra, Sztójay Dömére, a hadosztályparancsnok Werth Henrikre, az 1941-es hadbalépést erőltető későbbi vezérkari főnökre. És most gondoljunk az egykori császárvadászra, háborús rokkantra, 1919-es ellenforradalmárra, Horthy altábornagyára: vitéz Kiss Jánosra: egykori „bajtársa”, Feketehakny-Czeidner vezérezredes — akinek nemrég még ő volt bírája az újvidéki mészárlás ügyében — állíttatja rögtönítélő bíróság elé 1944 decemberében, mert fegyveres felkelést szervezett a „szövetkezett magyar és német haderő” hátában, hogy megnyissa a budapesti frontot a szovjet csapatok előtt. Gondoljunk társaira, Nagy Jenő ezredesre, Tartsay Vilmos nyugalmazott századosra, akikkel együtt raboskodott Stromfeld egykori börtönében, s akikkel együtt végezték ki ugyanazon az udvaron, amelyen az 1919 utáni kommunista perek elítéltjeit. És gondoljunk életben maradt társukra, Révay Kálmán huszár századosra, a Kossuth Akadémia későbbi parancsnokára, áki 1949-ben ugyanitt nézi végig a kivezényelt egység élén Pálffy György kivégzését — hogy pár hónappal később maga is hasonló sorsot érjen. És gondoljunk Király Bélára, akit három évvel Pálffy, és kettővel Révay után avattak a Ludovikán, s aki 1949-ben, ezredesként, felháborodottan ítéli el a „kémek és összeesküvők bandáját”... Ha érteni akarjuk Pálffyt, az ellenállót, a „katpol” kommunista tábornokát — sőt: az 1949-es vádlottat —, akkor előbb Österreicher Györgyöt, a Hor- thy-hadsereg önkéntesét, fiatál tisztjét kell értenünk. De ehhez látnunk kell a magyar fegyveres erők belső történetét, ellentmondásokkkal, sőt kibékíthetetlen ellentétekkel zsúfolt folyamatosságát. * A több százados folyamatosságot jobban érezhetjük a fegyver alá kény- szeri tett nemzedékek egymásra örökített dalaiból, mint a háborúk, hadjáratok történetéből. Tükrözik ezek a nóták a katonaélet változásait is. A jöbbágyok- töltögette gidres-gödrös nagy erdő útján hajszolt újoncok jövendő sorsát még így panaszolja a régi dal: Kit a golyó, kit a lándzsa, / Kit éles kard összevágja. De az 1914-es bevonulok nótáiban már masingeverek — géppuskák — ropognak, és fekete gőzös viszi őket, arra, hol a nap lejár, / Arra, hol a negyvenkettes muzsikál. Ám fel-fel'bukkan régi és új dalokban, más-más szövegkörnyezetbe ékelődve, új dallamokhoz formált változataiban a nagyon ősinek tetsző kép: Fölöttem kard fordul, / Piros vérem csordul. És élnek folyvást az alapmotívumok: az anya, a szerető szomorúsága, a honvágy, a katonanyomorúság, a harctéri halál... De van még egyéb is: keserves folytatása a közös előidőknök, amelyeket pedig lezárni látszik a Rákóczi-vojnába indult szlovák és kisorosz felkelőik éneke, a Kővár-vidéki román kurucok harcra Ígérkező nótája: Mái Rákóczi, Bercsényi! / Unde-i merge, acolo om fi! Pedig szólnak tovább a dalok, másmás nyelven, másként, de mégis ugyanarról: Sírhat az az édesanya, / Kinek katona a fia; I Mindig van annak halottja, / Éjjel-nappal sirathatja. Sírnak a szlovák anyák a tán II. József idejéből — vagy régebbről — maradt énekben 444
