Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 4. szám - László Gyula: Ötven rajz a honfoglaló magyarokról (tanulmány)
Lássuk tehát a nyelvészeti adatok felhasználásának módját. Itt el kell mondanom, hogy 1944-es könyvem írásához lelkiismeretesen átdolgoztam az Ethnographia, Néprajzi Értesítő, Népünk és Nyelvünk, a Magyar Nyelv, a Nyelvtudományi Közlemények és még számos nyelvészeti folyóiratunk őstörténeti anyagát. A nyelvészet adta lehetőségek felhasználására a Születési szokásokat bemutató lapot idézem. Nyelvészeink már régen észrevették s végül Pais Dezső magyarázta meg azokat a neveket, amelyek becsmérlő jellegűek (Szemét, Nemvaló, s több ilyen). Megállapította, hogy ezek úgynevezett óvónevek, amelyeket azért adtak — családokban, amelyekben előzőleg több kisgyermek meghalt —, hogy a rontó szellemeket megtévesszék, hogy nem is szeretik a gyermeket, vagy éppenséggel nem is az övék. Nos én azt a jelenetet használtam fel, amely „szemét” nevünkre vet fényt. Mészáros Gyula a század elején hosszabb tanulmányutat tett a Csuvasföldön, s ott leírja, hogy a csecsemő megszületése után a rokonok elragadják a szülőktől a gyermeket, a sátor hátulján kibújnak vele, háromszor megkerülik a sátrat s aztán nagy ártatlan képpel behozzák, a magatehetetlen emberpalántát. A szülők kérdésére, hogy mit hoznak, elmondják, hogy itt, a szeméten találtak egy gyermeket, azt hozták be. „No, akkor legyen Szemét a neve”! A magyar néprajzi anyagban is sok minden emlékeztet az ilyenfajta névadásra, de világszerte ismeretes, hogy a név és a lélek azonosságának hite ilyen vagy amolyan formában megvan. 376