Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 4. szám - László Gyula: Ötven rajz a honfoglaló magyarokról (tanulmány)
zással” — egészen az orra tövéig, majd egy fehér sáv kihagyásával az áll alól foly- totódott és befejeződött a rajz a nyakgödörrel. A humort a cím adta: „Csütörtökön szünet volt”. Majdnem kicsaptak érte a Főiskoláról és bőven kijárt a „büdös kommunista” érette. Nos, a honfoglalókról való életképekben nem lehetett a „csütörtökön szünet volt” fehér sávjait alkalmazni, mert az olvasónak-nézőnek minden lapon teljes képet kellett adni, aminek minden négyzetcentimétere meg van dolgozva, meg van rajzolva. Hogy segítettem magamon? Elsősorban úgy, hogy kerültem az olyan részleteket, amikről semmit sem tudunk, olyan témákat nem vehettem be (például: az éléskamra, vagy az istálló, a fiatalok ismerkedése vagy a szerelmi varázslatok, a hírközlés, a „levelezés”, az ajándékozás, vagy az állatok elhajtása és sok más). Másodjára, a nem ismert dolgokat igyekeztem a rajzon — amennyiben elkerülhetetlenek voltak — árnyékba tenni. Itt-ott kénytelen voltam éppen a megvilágítás miatt belső terekben lejátszódó dolgokat szabad ég alá vinni (például az orvos koponyalékelési műveletét, vagy az ötvös, a kardcsiszár munkáját, amik bizonyosan zárt térben játszódtak le, dé állandó félhomályban kellett volna tartanom a rajzokat, ami unalmas lett volna. Mindez rendben van — mondhatná valaki joggal —, de hol van ebben a könyv alakulásának őstörténete? Most kerítek rá sort — amennyiben közel tudok férkőzni hozzá — s elmondom, aminek nyomára jutottam. Az értelem világossága és a sejtelmek örvénylése váltakozik ebben a múlt-idézésben (értvén most saját, könyvet előző múltamat) s nehéz benne eligazodni. Kezdjük talán ott, hogy kisfiú korom történelemben játszódott le, s mi ezt a történelmet gyermekként szenvedéllyel folytattuk. Ugyanis Kőhalom — szülöttem földje — sziklára épült vára Anjou kori, ha ugyan nem még korábbi. Mi, gyermekek ott éltük gyermekkorunkat, s újrajátszottak az „Egri csillagokat”, a szászok voltak a törökök, s mi a hős magyarok. Bizony komoly verekedésekre került sor, még fejsebet is kaptunk az éles kőzuhatagban — persze csak a bőr karcolódott meg fejünkön, de, bekötöttük, mint a képeken láttuk, s ünnepeltük magunkat, mint sebesült hősöket. Szomorú hátteret adott a játékhoz, hogy ugyanakkor zajlott az első világháború, s apáink katonaként szolgáltak a Kárpátokban és a távoli csatamezőkön. A játék és a valóság így keveredett mindennapi harci játékainkban, de az „Egri csillagok” hőseiként mindig mi maradtunk a győztesek. Néha mindkét „fél” visszavonulót fúvatott, merthogy féltünk összecsapni. A „háború” szünetében az erdőmémök fiával — aki eszményképem volt úgyszólván egész életemben — a vár sziklái közt „régészeti ásatásokat” végeztünk, s egy zacskóra való őskori cserepet hoztam Pestre, amikor menekülnünk kellett. Később tudtam meg — s belesápadtam tetőtől talpig —, hogy éppen a kőhalmi vár sziklái köz található Kö- zép-Európa leghíresebb viperafészke. Mi ugyan egyetlent sem láttunk. Aztán messze sodródtunk Kőhalomtól. Kolozsvárott éltünk egy évig, pontosabban szólva bujdokol- tunk, mert kiutasítottak. Azután jött a féléves vagon-lakás, sokszor hetekig voltam egyedül 2 vagon ura, merthogy Édesapám Pesten járt szállást és lakást keresni, édesanyám meg tífuszos nővéremmel a szolnoki kórházban volt. Pesten „vitézi voltom” átterelődött a könyvekre. Édesapám — a Néprajzi Múzeum könyvtárosa — hozta haza a Vámbéry—Hunfalvy vita könyveit, füzeteit, és a székely eredetkérdés irodalmát. Szinte fanatikusan tanulmányoztam és „életreszóló fogadalmat” tettem — 10 éves koromban —, hogy megoldom eredetkérdésünket, a székely nép őstörténetét. Rajzoltam is a honfoglalást, Árpád vezért „fejből” és Lotz és Thán nemzeti múzeumi freskóit másoltam. Majd Munkácsy Mihály szegényembereit, Benczúr csillogó történeti képeit másoltam vízfestékkel s mai szemmel sem szégyellem gyermekkorom „alkotásait”. Gimnáziumi időm ebben a légkörben telt el, és egyre erősödött bennem a rajzi és festői készség, úgyhogy, végül is az érettségi — és az országos középiskolai rajzverseny megnyerése — után a Képzőművészeti Főiskolára kerültem. Első mesterem Rudnay Gyula volt. Igaza volt Barcsay Jenő barátomnak, amikor úgy jellemezte a Mestert, hogy „próféta volt”. Valóban lángralobbantotta bennünk a magyar törté369