Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Csapodi Miklós: Alapítólevél és csatolt iratok (Zelei Miklós: Alapítólevél)

Alapítólevél és csatolt iratok

A Tihanyban élt oklevélíró szerzetes, a benedekrendi Miklós, művelődésünk kiemelkedő pillanatává lett királyi döntést rögzített a tizenegyedik század közepén írott alapítólevelében. A Budapesten élő, „se szerzetes, se világi” költő, ugyancsak Miklós, önmaga döntéséről, íród létéről, költészetéről állított ki bizonyságlevelet 1980-ban megjelent első verseskötetével, az Alapítólevéllel. E furcsa párhuzamhoz pedig, túl a cím kínálta asszociáció csábításán, annak felismerése vezette Zelei Miklós verseinek olvasóját, hogy ennek a költőnek (akit „fiatal költőnek” csak irodalmi köznyelvünk újabb szintaxisa szerint mondhatunk) eddigi törekvésed, kísérletei és eredményei valóban egyfajta alapító levélben, lírai litterae fundationalesban látszanak ösz- szegződni; könyve ugyanis nemcsak valami általa létrehívottnak a bizonysága, hanem önalapozás is, tanúság azoknak a szándékoknak a tudatosságáról, amelyek képviselete mellett döntött.

A kötetnek is címét adó vers maga, sorrendben az utolsó, már szánté hétköznapi tárgyilagossággal határozza meg a „vers rácsa mögött szabadon” (Vadon) lírai helyzetéből adódó tennivalót: „ha másképp nem lehet te légy a szünet amit egy / másik sorban — később — esetleg — kimondanak... — hogy a másik sorban is lehessen mit kimondani” — tudatos cselekvés- és megszólalásigény a méltó körülmények között, ezek hiányában pedig bizakodó, de negatív jelenlét. Ez az Alapítólevél tömör célmeghatározása, szójáték, fanyar irónia és groteszk nélkül. Ezt a pontot világítják meg Zelei hét ciklusba rendezett versei, a szerző másfél évtizedének az alapítólevélhez csatolt iratai.

Zelei Miklós verseskönyve nem igazi elsőkötet, hanem inkább metszetek egymásutánja, költői fejlődés rajzot adó ön-antológia; egymásba kapcsolódó és egymásból is épülő tájékozódások szorosabbra fűzött láncolata, s a szigorú szűrés ellenére ás jórészt innen, a fejlődési fokok helyenként kontrasztos egymásmellettiségéből adódnak disz- szonanciái is. De az egymásra-rétegződés nem jelent eklekticizmust vagy minőségi engedményt, inkább a meghatározó élménykörökre, a meghatározó magatartásjegyekre és a poétikai sajátosságokra irányítja a figyelmet.

Zelei indulása a hatvanas évek közepére esett, első versével ekkor jelentkezett az Új Symposionban; a hatvanas évek második felének hangulatai és jellegzetes költői beszédmódja indították a klasszikus avantgarde és az első Symposion-nemzedék új vívmányainak felhasználására, s költészetének minden hétköznapi tárgyszerűsége, tudatos — alkalmankénti — „költőietlensége”, talányossága és mintha- groteszk jellege ellenére innen van az a korai romantikus alaphang is, amely az indulásnál főként a költői magatartást jellemezte. A kötetben is részben bennefoglalt kísérletek és erőpróbák, megélt vagy csak hitelesíteni kívánt helyzetek, ötletek és játékok után ez az avantgarde áramlás részben egy erőteljes gondolatiság súlyával gyarapodott, részben pedig körvonalazottabb, pontosabb formákhoz jutott, klasszicizálófob és egyszerűbb, de nyelvi leleményekben gazdag ironikus hangvételhez. Legújabb törekvéseit — a kötetben az Itt állok a tenyerem közepén (Fölösleges világ) és a Bábel, később pedig A gótika határán (Életünk, 1980/3.) és a Kihívás nr. 80 (Mozgó Világ, 1980/1.) — nagyobb kompozíciói, a mozaikos szerkesztésű hosszúvers jelzi, élőbeszéd és a képek mozaikossága, néha grafikai elemek felhasználása együtt, zárt konstrukcióban.

Kötetére az utóbbi jellemzők — megkésettsége folytán — még csak részben érvényesek, az Alapítólevél versei között akad még csupán helyzeti energiával „működő” ötletvers (Politika, Róma; Vénusz születése), és kevésbé kidolgozott, formát kereső hangulat is (Ki felel?; Dublin), de ezek csak a legelső vonások, az egyéni hang

286