Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Száraz György: A tábornok X. (életrajzi esszé)

A Becsbe emigrált liberális politikus, Lovászy Márton 1922. májusában a Horthy-rendszert élesen bíráló cikket jelentet meg a Kassai Újságban. Az írásra a 22-iki számban egy interjú keretében válaszol Petrogalli Oszkár, a szlovákiai „szövetkezett ellenzéki pártok” központi irodaigazgatója. Tudni kell, hogy e két magyar párt — a keresztényszocialisták és kisgazdák — szoros összeköttetésben volt a magyarországi rendszerrel, a hang tehát — részben és burkoltan — Bethlen hangja is.

Petrogalli ügyesen kezdi: főhajtással Lovászy múltja és egyénisége előtt. Majd tüstént áttér a bécsi emigráció bírálatára: megállapítja, hogy a „bécsiek”, valahányszor az utódállamokba látogattak eddig, sohasem az ottani magyar vezetőkkel keresték a találkozást, hanem mindig a hivatalos kormánykörökkel : „Lovászy például... igenis meglátogatta... mindazokat, akik nemcsak a mái Magyarországnak, de magának a magyar nemzetnék is kimondott régi ellenségei.” Esze ágában sincs cáfolni a cáfolhatatlant: Lovászy vádjait a Horthy- rezsim ellen; inkább így érvel: „Az úgynevezett kurzus s általában bármelyik kormányrendszer lehet rossz, de lehet éppúgy jó is, és változásnak vagy éppenséggel múlandóságnak van alávetve. Egy bizonyos, hogy sdhasem lehet olyan rossz, hogy miatta az ellene folytatott harcunkkal magának az országnak, a népnek jövőjét támadhassuk és kockáztathassuk...” Innen már sínen a gondolatmenet: „Meggyőződésünk, hogy az utódállamok magyarságának csak addig lehet reménye nemzeti jellegének fenntartásához, a fejlődéshez, amíg létezik egy tényleg független Magyarország. Mindenki tehát, aki azon munkálkodik... hogy Magyarország belügyeibe idegen hatalmak avatkozzanak be, az szándékosan Magyarország függetlensége ellen tör... És fokozatos mértékben áll ez, ha ezt a beavatkozást épp az utódállamoktól kérik. Hisz ezek részben Magyarország testéből alakultak... és nem tartják érdekeikkel egészen összeegyeztethe- tőnek azt, hogy Magyarország társadalmilag és politikailag megerősödjék, és ezáltal a külföld előtt is erőre és tekintélyre tegyen szert. Ez a felfogás hozta létre a kisantantot, amelynek éle a kis Magyarország — és nem a kurzus — ellen irányul..Ezek után a bunda könnyedén kifordítható: „Egy Magyarország, amelynek államformáját, az államfő személyét és kormányzati rendszerét, egész belpolitikáját szomszédai állapítják meg, nem lenne más, mint egy vazallusállam. .. Az ilyen Magyarországnak nemes gesztussal talán patrónusi alamizsnákat is hajlandók lennének juttatni a ,gazdag szomszédok’. Ebben a züllésben osztoznánk mi, a magyar nemzetnek Magyarország határain kívül élő részei is...” Most már következfhetik a vád: az emigránsok világgá kürtölik a magyarországi rendőrbrutalitásokat, de „soha nem volt oly nagy igazságtalanság Lovászyék előtt az utódállamok magyar iskoláinak, kulturális és gazdasági szervezeteinek, egyesületeinek feloszlatása, hogy azokra egy sort érdemes lett volna pazarolniok.” És végződik a nyilatkozat a jól irányzott szónoki kérdéssel: „Ezek után, ilyen múlt után mit akarnak tőlünk, mi közünk legyen őhoz- zájuk?”

Nyilvánvaló, hogy az emigránsoktól mi sem állt távolabb, mint „vazallusállamot” csinálni az országból — s ezt Prágában, Bukarestben éppoly jól tudták, mint Budapesten. Jászi épp a bécsi emigráns sajtóban tiltakozott az utódállamok soviniszta nemzetiségpolitikája ellen, s ő is, mások is nem egyszer próbáltak hatni a kisantant-politikusokra; tény azonban, hogy politikai meggondolásból túl erőtlenül, habozva tették. Hogy ilyen körülmények között milyen hatékony lehetett a Petrogalli-féle — igazságot és hazugságot ügyesen vegyítő — érvelés, azt Jászi egyik, Litván György idézte levele tragikusan bizo18